Lengyel András: Múzeum a Tisza partján (Szeged, 2007)
IV. A Múzeum gyűjteményei
IV. A MUZEUM GYŰJTEMÉNYEI A tárgyak varázsa Egy múzeum valódi súlyát leginkább gyűjteményei mutatják. A szervezeti struktúra, amelyben a belső munka folyik, persze csak részben tükrözi a gyűjteményi szerkezetet: egy-egy osztály kereteiben több, jellegében is különböző gyűjtemény is lehet. A szegedi múzeumban pl. ilyen „integratív” osztály a történeti, amely a szorosabb értelemben vett történeti anyagok kívül egyéb, hozzá lazábban kapcsolódó gyűjteményekkel is rendelkezik (irodalomtörténet, iparművészet, numizmatika). Nagyobb múzeumokban egy- egy azonos profilú gyűjtemény is tagolódhat (pl. idő, tematika vagy műfaj szerint). A műtárgyak nagy része ma a legtöbb múzeumban raktárakban hever, ritkán vagy soha sem látható. Elhelyezésük is gond: hely, technika s munkaerő kell hozzá. A megőrzés, a gyűjtemények puszta fönntartása is sok pénzbe kerül. Miért őrzik akkor mégis ezeket a múzeumok? Miért nem elég csak, mondjuk, a műtárgyak digitalizált változatát megőrizni? Kézen fekvő lenne a válasz, hogy hagyományból. Amikor a múzeumok kialakultak, a digitalizálás lehetősége még nem volt meg, az egyszerű fotózás is sokba került. Olcsóbb és egyszerűbb volt magukat a tárgyakat megőrizni. Ez a válasz, bár van, aki kapna rajta, az igazságnak csak kicsiny részét tükrözi. A műtárgy „eredetiben” való megőrzését valójában más okok indokolják. Közülük kettő különösen fontos. A megőrzést motiváló egyik ok ugyanis a mindenkori tudományos tudás korlátozottságából fakad. Az, amit ma meg tudunk állapítani egy (mű)tárgyról, az nem meríti ki a tárgyban rejlő információk teljességét. A tudás gyarapodásával a műtárgyak vizsgálatának újabb s újabb lehetőségei nyílnak meg. Az például, amit egy 19. században élt régész vagy antropológus meg tudott állapítani egy csontváz-leletből, jóval kevesebb, mint amit a mai technika (computer tomograph, géntechnológia, stb.) megismerhetővé tesz. Ha csak a csontvázról készített rajz vagy fénykép állna a kutatás rendelkezésére, a mindig újabb s újabb technikának erre a „bevetésére” nem lenne mód. S nem lenne mód a műtárgy újabb, a korábbiaktól eltérő szempontú elemzésére sem. A tárgyban rejlő információ, amely esetleg sokáig nem szólal meg, egy új technika vagy egy új nézőpont segítségével kifaggathatóvá válik. A másik ok, bár látszólag merő szubjektivitás, nagyon erős érv az eredeti műtárgyak megőrzése mellett: az eredetiségnek (s a régiségnek) varázsa van. Valóságkonstruáló lelki háztartásunkban más értéke (s szerepe) van az „eredetinek”, mint a másolatnak. Az eredeti révén hozzákapcsolódunk a műtárgyat létrehozó hajdani emberi világhoz, s közvetlenül érintkezünk vele: a korral, az eseményekkel - a hajdanvolt emberekkel. Juhász Gyula kanapéja, Tömörkény István tolla pusztán azért, mert az övé volt, ő ült rajta vagy írt vele többletértékkel bír számunkra. A nagy alkotóval hoz kapcsolatba bennünket. Erre a szkeptikus-racionális elme, persze azt mondhatja, A Szeged-Szilién rézkori eszközkészlet
