Molnár János: Az 1956-os forradalom Szegeden és Algyőn : Ahogyan átéltem és láttam (Szeged, Móra F. Múzeum Múzeumi Tudért Alap., 2006)

Szeged, 1956

Ki vagy Te? - aki hozta nekem ezt az ajándékot, villant bele az elmémbe. De ezt már futás közben gondoltam. Ebben a pár másodpercben még sok más gondolat is tisztázódott bennem. Megindultam futni a hang irányába. Bizonyságot akartam szerezni arról, amit hallottam, és kaptam. Ha most azt írom le, hogy a lábaim közben alig érték a földet, akkor ez igaz. Ezt akkor megtapasztaltam, hogyan alakul át a szellemi energia fizikai energiává! Hátranéztem, mert zajt hallottam mögöttem. Két munkatársam — Kecskeméd Mihály és Belovai László - szaladt utánam, jóval lemaradva. Mint már korábban írtam, ők mindenhová követtek engem. Keresztülfutottam a telepen a kőkerítésig. Ezen nem lehetett átlátni, méghozzá magas is volt, és nem bírtam felkapaszkodni rá. A dübörgés itt már erősen hallatszott. Egyértelművé vált számomra, hogy a túloldalon harckocsik vannak! Most már látni is akartam őket. Eközben odaértek a munkatársak is. Gyorsan rablétrát álltak. Felmentem rajta a kerítés tetejére, s óvatosan kidugtam a fejemet. Megdöbbentő látvány fogadott. Egy út haladt itt el, amin tankok mozogtak egyirányban. Azonban tankok voltak az út mindkét oldalán is, akik az árkon keresztül akartak feljutni. Az ott haladókat szinte leszorították a gödörbe. Hát frenetikus látvány volt! Megszámlálni nem lehetett őket, mint a hangyaboly, úgy nyüzsögtek! Mind a hárman megnéztük, s utána szaladtunk vissza. A munka már elkezdődött. Gyorsan bele a gödörbe, s teljes erővel bepótolni ezt a néhány percet! Már most elhatároztam, hogy munka után bemegyek a városba. De hiszen úgy is be kell mennem ennivalót vásárolni! Eszeveszetten dolgoztam, raktam, hordtam a kenderkévéket. Mintha én magam az egész csapatot meg tudnám sürgetni. Gyerünk-gyerünk, hogy mielőbb legyünk készen a napi munkával, s aztán be a városba! Ugyan mi történhet most ott? Nekem is ott kellene lennem - járt a fejemben! Mind jobban megvilágosodott előttem az a rejtett érzés, amire egész nyáron nem tudtam választ kapni magamban. Igen: most már meg volt a feladat. Legalább is úgy gondoltam, hogy tudom, mit kell tennem. Teljesen odaadni magam a forradalomnak! Elfogadni a felkínált történelmi pillanatot! Azt, hogy fizetnem is kell érte, arra most nem gondoltam. Lehet, hogy most érzelmi túlfűtöttség is volt bennem. Eltakarítani ezt az arrogáns, pökhendi, zsarnok hatalmat. Elhozni ide őket az Újszegedi Kendergyárba áztatósnak — járt a fejemben néhány hasonló gondolat. Véres, kegyetlen leszámolást semmi esetre sem! 12