Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

MUNKÁK ÉS EMBEREK - N. Szabó Magdolna: Kőrispatak, a „kalapkötő" falu

N. SZABÓ MAGDOLNA Körispatak, a „kalapkötőfalu"' A

Hargita megyei Kőrispatak (Criseni) szalmafeldolgozó háziiparát a néprajzi szakirodalom eddig alig tartotta számon. A forrásmunkák általánosan tárgyalják a régi Magyarország híressé vált „szalmakalapos" városai (a Hajdú megyei Hajdúnánás és a Bihar megyei Hencida) mellett a székelyföldi háziiparok között kevésbé jelentősnek ismert kalapkészítést. Az általános gazdasági, ipari statisztikák megemlítik ugyan azokat a falvakat, ahol nagyban foglalkoznak a szalmakalap készítéssel, de pontosabb, az egyes falvakra szorítkozó történeti adatokkal, néprajzi leírásokkal aligha találkozunk. A szalmakalap készítő háziipar a fent említett nagyobb településeken kívül a Székelyföld egyes falvaiban, Kalotaszegen és a Mezőségben terjedt el. Ezúttal egy olyan falut szeretnénk bemutatni, ahol a szalmafonás a földművelésen kívül az egyik legfontosabb kenyéradó foglalatossága volt a lakosságnak. A mai Hargita megye északi határán fekvő Kőrispatak, a már Maros megyébe eső Bözöd, Bordos, Rava, Csöb, s a kissé távolabb fekvő Székelyudvarhely környéki falak. Béta, Dobó, Vágás lakói ma is művelik a több évszázados múltra tekintő háziipart. A kőrispataki szalmafonás kutatása kapcsán az áttekintett szakirodalmakban a kalapkészítés múltjával, kereskedelmével, a viselettel, a munkafolyamatokkal foglalkozó adatokat kerestünk. Történeti kérdésekben elsősorban a székelyföldi körülményeket érintjük, s ez alkalommal nem mélyedünk bele a háziipar fogalmának, a termelés e sajátos jellegének általános körülírásába. A több évre visszatekintő kutatások részleteit a helyszínen folytatott gyűjtések egészítik ki. Ez a dolgozat a kőrispataki szalmafeldolgozás történeti, néprajzi leírásának egy rövidített változata, mely főként a helyi sajátságokat és a térségben betöltött szerepét emeli ki. A magyar parasztság által a középkortól termelt legfontosabb gabonafélék közé tartozik a búza (Triticum) és fajtái, a tönköly (Trícium spelta), rozs (Secal cereale), árpa (Hordeum), zab (Avena sativa), kétszeres (Triticum mixtum), alakor (Triticum monococcum). A termények legfontosabb értékén, a kalászon, a szemtermésen kívül a gabona szára is fontos szerepet kapott az ember életkörülményeiben. Szalmával almoztak a jószágnak, s ezzel tömte ki a maga fekhelyét is. Szalmával fedte házát, töreket, pelyvát kevert a fal építőanyagába, s még számos eszközhöz szolgált alapul a ház körüli gazdaságban. A Magyar Néprajzi Lexikon tucatnyi, szalmával kapcsolatos címszava között a szalmakalapot is megemlíti

2, mint a búza-, ill. rozsszalma egyik legjelentősebb felhasználási módját. A vessző és gyékény mellett a szalma fonása is archaikus technikákat őriz.

3 Szalmafonás alatt egyaránt értjük a kötegbe fogott szalma spirális, varró' Ez úttal mondok köszönetet dr. Juhász Antalnak, aki a témával való találkozásom után melegen bíztatott a székelyföldi, erdélyi szalmafeldolgozás alaposabb kutatásaira. 2MNL. 47540-544., Bp. 1981 3 Ezek változatainak technika, nyersanyag, funkció és forma szerinti átfogó, tipológiai rendszerezését adata Csalog Zsolt „A magyar népi fonástechnikák típusai" c. tanulmányában. 293