Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)
KÖSZÖNTŐK, EMLÉKEZÉSEK - Ifj. Lele József: A csontozó késtől a néprajzosságig
IFJÚ LELE JÓZSEF A csontozó késtől a néprajzosságig / elen írásommal a 70 éves születésnapját ünneplő mesteremet köszöntöm. Azt a Juhász Antalt, aki mellett dolgozhattam a szegedi múzeum néprajzi osztályán és lehettem tanítványa, munkatársa. írásom olvasása közben tudom, lesznek, akik úgy vélik, magamról írok. Valójában a magam dolgainak fölemlítésekor azt a sajátos és egyedi emberi és szakmai kapcsolatot teszem érzékelhetővé, melyet együtt éltünk meg, s amely nélkül sohasem jutottam volna a néprajztudomány magamtól elvárható szintjére. Egymástól függetlenül mondotta nekem Szelesi Zoltán művészettörténész és Csongor Győző helytörténész-biológus: „Te lettél Juhász Tóni Kotormány Jánosa!" Dicséretként értelmeztem e szavakat, és minden nap igyekeztem rászolgálni, bizonyítani. Ily módon lett Juhász Antal a boldog emlékű Bálint Sándor mellett példaképem. Kérem tehát Olvasóimat, hogy tisztelgő emlékezésemet az emberi és szakmai együttmunkálkodás fényében értelmezze. Kedves Tónikám, hogyan is volt tehát? Ezerkilencszáznegyvenhatot írtunk. Az alsóvárosi, Miasszonyunkról elnevezett Iskolanővérek iskolájából - ahova 1944-ben írattak be jószüleim - ballagtam hazafelé. Nap-nap után így volt ez, amikor befelé jövet is, hazafelé menet is a Közművelődési Palota előtt haladtam el. Gyalog jövésem-menésemkor meg-megálltam a múzeum előtt. Semmire sem gondoltam, csak megszokásból álltam meg ott, és néztem erre is, arra is. A hídláb másik oldalán a Rudolf téren nyáron annyi dinnyét és zöldeléket árultak a kisvonattal oda behurcolkodó tanyaiak, hogy külön látványt jelentett számomra. A Tiszában, a híd alsó oldalánál is volt látnivaló: két-három haltartó bárkában halat tároltak a halászok. Volt ott kétcsárdás bárka is, meg egycsárdás (a bárka egyik vagy mindkét végén lévő kis építmény neve volt a csárda) is. A halászok vagy ott séremóráltak a bárka tetején vagy - és ez volt gyakrabban - a közeli korcsmában múlatták az időt. Abban az időben sok halat ettek a szegediek. Ehették, hiszen olcsóbb volt akár a disznó-, akár marhahúsnál vagy a birka, kecske húsánál is. Délután, amikor hazafelé mentem az iskolából, már az Oskola utca alsó végénél hallottam a cigánynótákat. Nem voltak azok részegek, csak a fajtájuk volt olyan, hogy egyszercsak rázendítettek és fútták, majd táncra kerekedtek. Természetes volt ez akkor. Mint az is, hogy egy letett kalapba pénzt dobáltak az emberek. Volt a Rudolf téren egy kút, amiből állandóan folyt a víz, ám aki megszomjazott, az lement a Tisza szélére és abból ivott. A Rudolf térig nyújtódzott egy keskeny sínpár az átrakótól (a Tisza Pályaudvar egy részének ez volt a neve), ahova a madzagvasút futott be Pusztamérges, illetve Ásotthalom felöl. Szerdán meg szombaton jöttek a dinnyészöldséges vonatok. Egy falusi gyereknek a nap minden percében volt mit néznie, látnia. Iskolába menet nemigen ólálkodhattam, hiszen háromnegyed nyolckor már a kis kápolnában kellett lenni, amikor én is ministrálhattam. Annál inkább elnyúltak a tanítás utáni 17
