Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)
KÖSZÖNTŐK, EMLÉKEZÉSEK - Ifj. Lele József: A csontozó késtől a néprajzosságig
bámulgatásaim, amiből a fölocsúdást követően egytrappban nyargaltam hazafelé. Nagyanyám és nagyapám (gyermekéveim nagyrészét náluk töltöttem) már vártak. Nagyanyám a miattam későn főzött ebéddel, nagyapám meg azért, mert segítenem kellett a jószágok körüli munkában, majd a földben, ahol s soron következő dolgokat végeztük: veteményeztünk, kapáltunk, acatoltunk, szedtük a krumplit, kukoricát. Egyik alkalommal, amint megszokott helyemen ücsörögtem a múzeum lépcsőjén, látom, hogy a hídláb alatt ballag Bálint Sándor. Ismertem már, hiszen anyai nagyanyámhoz és más idős tápaihoz járt ki Tápéra beszélgetni. Azt is tudtam, hogy egyetemi tanár... egyszóval amikor megláttam, fölálltam, hogy illőn köszönjek néki: Kézit csókolom, tanár bácsi! Megkérdezte, hogy vagyok, hogy van nagyanyám, meg a szüleim? Válaszolgattam. Aztán azt kérdezte, voltam-e már ott (a múzeumra mutatott)? A fejemet ráztam: - Nem voltam még. Van-e annyi időm, hogy bejöhetek véle? -kérdezte tovább. Erre már bólintottam és mondtam: -Van hát! Nos, akkor megfogta a kezemet és beballagtunk. Nagyokat csudálkoztam odabent. Láttam sok olyasmit, amikhez hasonlókat nagyanyám is használ a konyhában, a nagyházban, nagyapám a magtárban, mindhárman pedig a földben. Láttam sok - azt hittem, élő - madarat, pilléket, bogarakat, csontvázat, koponyákat, függőket, puskákat, sőt egy-két ágyúhoz való kögolyóbist, meg sok mindent még. Sándor bácsi magamra hagyott, de nem sokára jött értem, hogy mostmár menjek szépen hazafelé. Valamit üzent nagyanyáméknak is, szüleimnek is, és máris siettem, hogy otthon ne idegeskedjenek a megnyújtott távolmaradás miatt. Egy kicsit elidőztem a látszólag a témához nem tartozó dolgaimnál, de fontos lett ez a későbbi életem folyásában. A zárdában csak a négy elemit járhattam. Ötödikből kerültem szülőhelyemre, Tápéra. Az államosítás éve (1948) volt ez. Aztán mentem volna én - édesapám szakmáját, a mészáros- és hentességet kedvelve - élelmiszeripari technikumba, de mivel kuláklistára kerültünk, arról szó sem lehetett. A Pick Szalámigyár húsipari tanulója lettem, mindössze tíz hónapig, ami után tizenhat és fél évig dolgoztam ott: csontoztam disznót, marhát, kötöztem szalámit, füstöltem és főztem kolbászokat, sonkákat, máskor meg udvart seprettem. Vagyis: a paraszti munkák mellett megtanultam a hentes szakma egyes fogásait, később a mészárosét, illetve a lómészárosságot és a cincárságot (juh- és kecskevágást) is. Azaz, már meg tudtam állni a magam lábán. Fizikailag nem voltam erős soha, de annál is gyengébbek voltak a szemeim, ami miatt - tizenhat és fél év után - arra kényszerültem, hogy leszázalékoljanak. Akkor mindössze 31 éves voltam. Nem keseredtem el, noha gondolatom sem volt arra, mihez fogok kezdeni. A fizikai munka mellett tanulgattam: a Radnóti gimnázium esti munkástagozatára jártam már, amit a harmadik év derekán meg kellett szakítanom. Ez bántott nagyon. Bejárogattam a Somogyi-könyvtárba, ahol azért olvastam és kölcsönöztem néprajzi könyveket, mert 1967 őszén hozzáfogtam a tápai népéleti anyagok gyűjtéséhez. Ennek az a magyarázata, hogy amíg a gyárban dolgoztam, akkor Bálint Sándor részére gyűjtöttem az idős „szalámisok" visszaemlékezéseit, s azokat gyakran elvittem neki. Egyszer azt mondta, hogy most kezdjem el a tápaiak emlékeinek gyűjtését. És mindég megmondta kinél járt, s nem tudja él-e még, s a témát is meghatározta. így kerültem gyüjtőkapcsolatba saját rokonságommal, majd egyre többekkel, s szerettem bele ebbe 18