Juhász Antal: A Duna-Tisza közi migráció és hatása a népi műveltségre (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Csongrád Megyei Levéltár, 2005)

VI. A MIGRÁCIÓ HATÁSA AZ ANYAGI MŰVELTSÉGRE - 3. A műveltség néhány sajátossága

szentkúti búcsúba. Felnőttként sokan vissza-visszajártak és tovább éltették napjainkban is éltetik - ezt a hagyományt. A korábbi nemzedékek a köröszttel gyalog rótták az utat, vagy parasztkocsin mentek. Amióta a gumikerekű laposkocsik, gumirádlis kocsik a homokvidéken elterjedtek, számos fogatos parasztember vállalkozott rá, hogy laposkocsiján, lócapadokon 20-25 búcsúst elfuvarozzon. Az 1970-es évek óta a búcsúsok távolról bérelt autóbuszon és egyre többen személyautón keresték föl a kegyhelyet. Úgy tapasztaltuk, hogy a falutól pár kilométerre fekvő „szentkút" és a kápolna elsősorban a Homokhátság és a Közép-Tisza-vidék tanyai és tanyai gyökérzetű falusi családjainak zarándokhelye. Bócsán, Bugacon említették, hogy a lakodalom utáni nap hajnalán a legények létrán fölmásztak a kazlakra, fölvitték a muzsikusokat is, ott mulattak. „... Ezelőtt nag divat volt. Szétrúgták a kazlakat, ott danoltak meg muzsikáltak." (Kovács János, 1906) Egy bugaci parasztbanda zenésze így emékezett: „Tanyán napfólkölt után fölmöntek a szalmakazalra. Létrán vag kötélen másztak föl a zenészek is. Ott húzták (a nótát), táncoltak a kazal tetejin... Faluban nem volt szokás." (Csányi Imre, 1916) Szegedi földön sem volt szokásban, de Alsótanyán hallottuk: „... a dorozsmaiak voltak olyan hatalmasok, hog a lagzjban fölmöntek a kazalra, úg mulattak." Érdemes volna utánajárni a szokás elterjedésének, táji kapcsolatainak. Amikor egy-egy kutatóponton megkérdeztük: kik voltak dolgos emberek, többen így válaszoltak: „Itt mindenki dolgos volt. Látástól vakulásig dolgoztak..." (Bócsa); „... egformán iparkodósak voltak..." (Soltszentimre); „Ez a rész nagon dolgos vót. Aki napszámba járt, az is ssfrsftt fődet. " (Jakabszállás) ,JSIagon dolgosnak kell lenni annak, aki meg akar ott maradni, mert homokos, rossz földek va

nnak erre... " (Kaskantyú); „... életösnek köllött lönni... " (Bugac) Az egybehangzó vélemények sommásnak tűnnek, de megfelelnek a valóságnak, hiszen a túlnyomórészt gyenge adottságú homoktalajon csak szorgalommal, dolgos igyekezettel tudtak boldogulni. A módos gazda is dolgozott és munkára nevelte gyermekeit. Voltak, akik megéltek abból, hogy földjüket bérbe adták. Róluk megvolt a közösség véleménye, mely kifejezte, hogy a munkát tekintik központi értéknek. R. M. bugac-alsómonostori parasztember mondta arról a félegyházi gazdáról, akitől 33 hold földet bérelt, s aki a városban lakott: „... kényelemben élő ember volt, nem úg, mint én. .."A többnyire városi házában élő, úrhatnám gazdáról mondták ezen a tájon: „selyömparasz}". Némelyek azért megfogalmazták, hogy lehetett különbséget tapasztalni: németek a legdolgosabbak, mindenből pénz} csináltak. A magarok a jószágtartással foglalkoztak. .. A körösi szlovákok eljártak summásnak a tétét leni Teleki-birtokra és a Dunántúlra, meg szorgalmasan művelték a szőlőt." (Kaskantyú) Tázlár, Bócsa határában, ahol vadkerti sváb családok megtelepültek, dicsérik a svábok ügyes, rátermett gazdálkodását, szorgalmát, ugyanakkor hozzáteszik, hogy büszkék, rátartiak voltak , különösen a nagygazdák. 361