Erdélyi Péter - Szűcs Judit (szerk.): Múzeumi kutatások Csongrád megyében, 2001 (Szeged, 2002)
NÉPRAJZ - Ifj. Lele József: Hit és pedagógia, avagy zárdaiskolai emlékeim
Hit és pedagógia, avagy zárdaiskolai emlékeim 193 A hatalmas iskola pincéjének egy részében különböző raktárak, közöttük szénraktár és nagy kazán volt. Az iskolában ugyanis központi fűtés volt. A szénraktár mellett volt a nagy kiterjedésű fűrészeltfa raktár. A tüzelős raktárak és a kazán az iskola - utcáról ránézvést - bal szárnya alatt voltak. A Szentháromság utcai rész pincéjében voltak a kisebb tornatermek és a tornákhoz való eszközök raktárai. Az épület jobb oldali szárnya alsó - pince - szintjén pedig a már bemutatott nagy tornaterem volt. Akár az elemistáknak, akár a felsőbb tagozatosoknak végzős tanítóképzős (lány) diákok tartották a tornaórát. Az Apáca utcai egyszintes épületben volt a konyha és az ebédlő. Itt természetesen csak az apácák étkeztek. A zárda és a konyha-ebédlő közti tágas helyen hatalmas diófa állott. Az alatt nagy körben téglával kirakott kerengő volt. Itt sétáltak a felső tagozatos lányok, meghatározott időkben pedig az apácák: tanultak és elmélkedtek. A nagy tornateremben időközönként előadásokra is sor került. Harmadikos voltam, amikor a mi osztályunk a Tücsök Tóni című táncos darabot játszotta. Szüléink készítették el kosztümjeiket, az enyémet édesanyám, s lettem Tücsök Tóni, hónom alá vett kis hegedűvel. Nem emlékszem, milyen alkalom volt akkor, csak arra, hogy tele volt a tornaterem, hiszen nem csak a mi osztályunk szerepelt akkor. S arra is emlékszem, hogy fals hangú hegedűm szavára (nem tudtam rajta játszani, csak cincogtattam) magam is ugrabugráltam, s közben kettészakadt a fekete krepp-papírból varrt nadrágom és frakkom. A kalapot évekig megőriztem. Kedves emlékeim között tartom számon, hogy egyik órán kisördög bújt belém. Máskor is szeretett bennem időzni, ami miatt Angelika nővér a legelső asztalkához ültetett. Azért, hogy ne csúfoljanak szamárfulesnek osztálytársaim, azt a feladatot kaptam, hogy ha valaki az ajtón kopog, nyissak ajtót neki. Vártam és tűrtem egy ideig, de senki sem kopogott, hát megtettem én magam. Asztalom alján felnőttesen hármat koppintottam, és máris ugrottam ajtót nyitni. Ki is néztem, de - természetesen - ott senki nem volt. Angelika nővér lelépett a katedráról és odabicegett. Ő sem látott senkit. Ekkor megfogta az államat, hogy emelt fővel nézzek rá és megkérdezte: Te kopogtál, Józsika? Mivel a hazudozást akkoriban senki ott tanuló diák nem ismerte, azonnal bólintottam, hogy én kopogtattam. A társaim jót derültek csínytevésemen, mire Angelika nővér jobb mutatóujját szája elé téve pszt-et mondott, s csönd lett. Ekkor a tanító nénink visszament az asztalához. Előszedett egy - az ajtóból nézvést — papírt és írt rá valamit. Szólt nékem, hogy csukjam be az ajtót és menjek oda hozzá. S amikor ott álltam előtte elpirulva, attól tartva, hátha a szüleimnek üzeni, hogy milyen csintalan vagyok, felém nyújtotta az addig papírnak vélt szép szentképet. A Szent-család képe volt, melynek hátuljára ezt írta: „Lele Józsikának, hogy mindig szófogadó,
