Erdélyi Péter - Szűcs Judit (szerk.): Múzeumi kutatások Csongrád megyében, 2001 (Szeged, 2002)
NÉPRAJZ - Bárkányi I.: Rátkai Sándor papucsos mester adományáról
120 Bárkányi Ildikó A néprajzi gyűjtemény papucsos mesterséggel kapcsolatos tárgyi anyaga, különösen a szerszámkészletet illetően, az elődök körültekintő gyűjtőmunkájának köszönhetően megfelelőnek mondható. Különösen értékes ez az anyag, ha összevetjük Bálint Sándor apró részletekre is kiterjedő mesterség leírásaival. A papucs, mint viseleti darab azonban a helyi változatok gazdagságához képest viszonylag szerényen képviseltetett. (A távolabbi településekről nem is szólva.) Ennek egyik oka lehet, hogy a 19-20. század fordulóján viselt, illetve az I. világháborúig terjedő időszakra jellemző formák, majd a magas sarkú, hímzett fejű és végül a japánsarkú változatok a ’ 60-as évek közepéig többé-kevésbé bekerültek a gyűjteménybe. A két világháború közötti, majd azt követő időszak sokszor egyéni igényeket is kielégítő, színesedő darabjai pedig nem feltétlenül paraszti használatra készültek.13 Tudásunkat és a fogalommá vált szegedi papucs tárgyi emlékeit gyarapítja az a 22 pár lábbeli, amelyet Rátkai Sándor, a Népművészet Mestere címmel kitüntetett papucskészítő adományozott 2001-ben a néprajzi gyűjtemény gyarapítására. Az idős mester valamennyi általa ismert, egykor és ma is készített papucsváltozatot elkészítette a múzeum számára. A kollekció értékét emeli, hogy valamennyi darab hagyományos technológiával (varrott talppal és sarokkal) készült, amelyet napjainkban csak Rátkai mester alkalmaz Szegeden. A formák és díszítmények tekintetében hagyományőrző lábbelik más műhelyekben már ragasztással, szegeit sarokkal készülnek és kerülnek a piacra.14 Rátkai Sándor 1914-ben született Szegeden, iparos családban.15 Apja hentesmester volt, négy fia közül valamennyi iparos letű Kosárfonónak készült, de barátai csábítására mégis papucsosinasnak állt. Akkoriban, tudomása szerint körülbelül harminc papucsos dolgozott a városban, a nagyobbak (Jávor Péter, Nagy Mátyás, Kriska Péter, Tuksa Gyula) akár 15-20 segéddel. Először Nagy Mátyás alsóvárosi műhelyében tanult. (Máig nevetve említi, hogy a munka mellett a mester, kopaszodó ember lévén, azt is megkövetelte, hogy hetente nyiratkozzanak az inasok.). 1932-ben szabadult. A következő állomás Kriska Péter műhelye volt, ahol közel hat éven át megragadt. Míg a papucsos inasoknak általában kiadták otthonra a munkát, ő a mester műhelyében dolgozhatott. Akkoriban nem volt otthon a munkára megfelelő helye, a konyhát nem akarta erre a célra használni. Kriska Péter műhelyéből hosszas rábeszélés után barátja, Baranyi István csábította el, 1940 körül. Baranyi Tuksa Pál Retek utcai műhelyében dolgozott, a mester 11 Ld. Bálint Sándor említett összefoglalásait. 14 A Mars téri piacon Bárkányi István, az említett mester fia tart fenn látványos pavilont, valamint Muráti Györgyné árul hímzett fejű “szegedi” papucsot. 15 Az idős mester életútját a 2001 márciusában készített magnetofonfelvétel alapján, vázlatosan írom le. Életéről, munkáiról számos publikáció született.
