Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

lakásban nem tudtuk mi van kint, féltünk. A magyar katonák elvonulása után a helybeli civil ruhás partizánok megszállták a központot, lövöldöztek. Mindenki hallgatott és figyelt. Másnapra visszavonultak. így győződtünk meg arról, hogy vannak partizánok helyben is. Általában a bunyevác lakosság nem volt magyarellenes, mint a szerb. A barátságos közeledést hasonlóval viszonozták. Nekünk is voltak barátaink, jóismerős bunyevác családok. Eközben jött a Szálasi puccs. Apu szabadsága lejárt, be kellett volna vonulnia. Az egyik jószomszéd az ékszerész Kollárral naponta összejöttek, az ő szabadsága is lejárt. Úgy beszélték meg, ha muszáj lesz elrejtőznek az iskola zegzugos padlására. Közben német és magyar katonák vonultak. Egy délután rossz és nem egyforma ruhás katonákat szállásoltak be éjszakára az iskolában. Egy közülük szegvári ismerősünk, Szlávik Mihály kereskedő volt. Elmondta, hogy a Ferenc csatorna túlsó oldalán várakoztak, amikor hirtelen szovjet katonák bukkantak fel és teljesen váratlanul erős tüzet kaptak. Menekülni csak a Ferenc csatornán át lehetetett. Idő gondolkozásra, sem ellenük fordulni nem volt lehetséges, mert fegyverük, lőszer nincs. Bele a Ferenc csatornába, aki tudott úszott volna, de a nehéz fölszereléssel nehéz volt, dobálták le magukról a ruhát, akinek volt ennyi lélekjelenléte. Az úszás ezért nehezen ment. Akik nem tudtak úszni, kapaszkodtak valakibe, közben a saját ruhájukat, meg akibe kapaszkodott, annak a ruháját is lerángatták. A víz csupa vér, halottak, haldoklók mindenfelé. Teljes volt a pánik. Sokan teljesen ruha nélkül érték el a partot. Szaladgáltak ruha után, amit hiába kerestek, nem találtak. A környékbeli tanyák népe elhűlt láttukra, adtak ruhát, amit tudtak. Olyanok voltak mint az őrültek a sáros, véres, meztelen férfiak. Zomborban kaptak ruhát amilyen volt. Az arcuk még akkor is szégyenben égett. Szegvári ismerősünket megvendégeltük. Reggel korán elmentek. Ekkor már tudtuk, hogy közel vannak a szovjet csapatok. Pontos napjára nem emlékszem, okt. 8, 10 táján délután kisfiamat lefektettem, a kislányommal kimentünk az utcára. Ismerős asszonyokkal beszélgettünk. Egy óriási robbanás, az utat végigporolta a géppuska tűz. Máig sem tudom, a pillanat tört része alatt rohanni kezdtem. Anikó sikoltott, újabb pillanat tört része alatt visszafordultam. Mire a sikoltásnak vége lett, gyerekemet a karomban tartottam. így rohantam tovább. Ezeket az egymást kergető gondolatokat az agyamban elrendezni nem tudtam, úgy éreztem, megállt az agyam, fut minden, a kezem, a lábam, de legfőképp az agyam. Kisfiam a távoli lakásunk szobájában, férjem az utca túlsó oldalán futott. A szemben levő középület zárva, nem volt hova elrejtőzni. Muszáj volt összeszedni összekuszált gondolataimat. Kislányommal a kapun belül voltunk, ahonnan figyelhettük aput. Azt sem tudtam hová legyek, mi van a kisfiammal, aput várjuk, ha lövés éri tudjunk segíteni. Egy szerencsés pillanatban baj nélkül 90