Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

Lyka Károly „Nemzeti romantika" c. művében azt írja a 9. oldalon: „Mecénások, műkedvelők" cím alatt. Osztrák várfogságban szenvedő forradalmi tisztek, ezek akik azelőtt nem foglalkoztak művészetekkel: a fogság idegölő tétlenségében ki erre, ki arra a technikára adta magát: Tábornok is volt köztük, a szegvári születésű Gál Miklós, aki korszakunk négy évében a pesti „Új épület"-ben festegetett 1954-ben bekövetkezett haláláig. Lyka Károly „Táblabíró világ festészete" c. művében is írt erről. Milyen sok, megnevezhetetlen károkat okozott a háborúk sora 1848, 1914,- 18 és 1939-45, a második világháború. 1919-ben előbb vörös, majd román katonai megszállás volt. Román katonák elől elmenekültek a vörösök. Azt beszélték, hogy a vörös katonák túszokat visznek, ha menekülniök kell. A testvérem és én az ablak alatti fekvőhelyen aludtunk, amikor zörgették a kaput. Recsegett, valaki bejött, betörte a kaput. Nagynéném már verte az ablakot és beszélt, be se jött. Apám azonnal öltözzön, menjen hozzájuk a tanyára, mert félő, apám is a túszok közt lesz. A lányának az udvarlója a szegvári vöröskatonák parancsnoka, innen jött a hír. Már ment is vissza, apám öltözött és elment. Alvásról szó sem lehetett, mi csendben húzódtunk, moccanni sem mertünk. Anyánk a két kezét összekulcsolta a fején, úgy járt-kelt egész éjszaka. Másnap teljes csend volt, senki sem mert kimenni az utcára, nem lehetett tudni, mi történik. Egyszerre csak fegyverropogás hallatszott, anyánk már megint az, öszszekulcsolta, a fejét úgy fogta. Orák teltek el így, nem lehetett tudni, hogy kik lőnek. Estefelé berobbant apánk, megyünk azonnal a szemben lakó nagyszüleinkhez, ahol a két öreg egyedül volt. Az éjszakát és a nap többi részét a kertek alatt bújkálva töltötte apánk. így szüleihez és hozzánk is közelebb volt. Anyánk nagyon félt, de menni kellett, a két öreget nem lehetett egyedül hagyni. Arra emlékszem, hogy román katonák néhány méter távolságra egymástól, a falhoz lapulva vonultak lövésre készen. Szüleink közrefogtak engem és a testvérem. Román katona leállított bennünket, és ránk irányított fegyverrel a kapu becsukódásáig kísért bennünket. Mindnyájan örültünk, hogy együtt lehetünk. A román katonáktól mindenki félt, azok meg győzelmesen jártak-keltek a faluban. Bementek a házakhoz is. Akkor virágzott a lila virágú zöld borsó, a katonák a sapkájukra, ruhájukra tűnték a lila virágot, az asszonyok haragudtak rájuk, mert nem lett korai zöldborsó. Egyszer nagy lárma hallatszott a szomszédból. A ház gazdáját, Kun Jóska bácsit ütötték a románok, mondja meg, hol rejtette el a vörös katonák fegyverét. Hiába tiltakozott, kérlelte őket, hajtották a kertbe. Azt láttuk, hogy hol szemben, hol hátulról ütik, rugdossák. Jajgatott, el sem tudott esni, mert mire elesett volna, a másik oldalról ütötték, rúgták. Békés, öreg zsidó ember volt, biztosan nem volt bűnös. 85