Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

apám elég fiatalon halt meg, én alig ismertem. Szerető szívű, magas, sovány ember volt. A neve Gál Kálmán. Az unokáit nagyon szerette, ha kedves akart lenni, „kis cselédöm"-nek szólított minket. Ez a szó a régi nyelvjárásból maradt és nem a cselédsorsról. Szorgalmas, nagyot akaró család volt az első világháború előtt. Nagy tanyájuk volt, jól berendezett gazdasággal. Alsó és felső lakás, az alsó is tiszta és rendes volt. A felső lakásban nyáron csak éjszaka voltak. A felső lakás előtt széles folyosó volt, díszes drót- és deszkakerítéssel. A bejárat előtt piros futórózsa lugas, mellette virágos kert. Három oldalról gyümölcsös. A Kurca partján volt a tanya és a 40 hold föld. Igen jó földek azok most is. Hatalmas dió- és egyéb fákkal, ma már nincsenek olyan fajta gyümölcsök csak itt-ott, kormos alma, kormos körte volt a legkedvesebb. Egészséges, jóízű gyümölcsök voltak ezek. Akkor a permetezést nem ismerték. Szántás után „zsíros", fényes volt a barázda. Három kutya vigyázott a tanyára. A Tisza, a Cézár hatalmas nagy, félelemkeltő kutyák voltak, de soha nem haraptak. Volt egy kisebb, gyorslábú kutya, ez könnyen haragra gerjedt, és ha lehetett, harapott, azért koloncot kötöttek a nyakába. Ez azonban nem eshetett nehezére, a hengerforma fadarab ütögette, minél gyakrabban szaladt, annál jobban ütögette. Harapni ebben a fölszerelésben nem tudott. A tanya mellett út vezetett, azért is volt szükség a kutya segítségre. Ha valaki közeledett, jó előre észrevették. Eléjük futottak és jó darabon végigkísérték, aki félős volt megijedhetett. A kutya kíséret megszűnt, ha valaki elhagyta a tanyaterületet. Mi sokszor voltunk ott napokig. Egy alkalommal a testvérem hazaindult szó nélkül és elcsalta a kutyákat. így ért haza. Emlékszem, hogy meglepődött anyám. Indult és vitte vissza a kutyákat. Nagyapám hiú ember volt arra, amije volt. Sokat adott a külsőségekre. Emlékszem anyám stafirungjára. Nagyanyám és anyám drága, elegáns ruháira. A szecessziós időben díszesek voltak a ruhák, földig értek, és finom söprűszerü zsinórral befejezve. Csipke sál, csipke kesztyű és gyönyörű gobelin mintára készült „retikül". Nagyapámnak mindenből a „leg" kellett. Nagyanyám igen szép asszony volt. Pál nagybátyám volt a legidősebb fiuk, aki sokat és jól dolgozott. Felesége a vásárhelyi Korsós Zsuzsi a környék legszebb lánya volt, aki rossz asszonnyá vált. Jöttek az első világháború súlyos nehézségei. Nagyanyám és Zsuzsi egyedül maradtak, a férfiak katonák lettek. Utóbb nagyanyám egyedül maradt a földdel. Mire két fia hazakerült, teljesen leromlott állapotban volt minden. Több mindent hallottam a Gál családról az öregek otthonában, egy Berezvai nevű idős bácsitól, akinek a nagyanyja volt Gál lány, aki úgy emlegette, hogy „nagy család" volt. 84