Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

lopás, mert lóháton járták a vidéket. Ezért a ló lopást nagyon szigorúan büntették. Nagyanyámnak elárulta a bujtár, hogy a csikós Pataki betyár. Éjszakánként gyakran eltűnik titokban és ő fél egyedül a lovakat őrizni. Nagyanyám nem mutatta, de félt a csikóstól. Azután jött a bujtár, a csikós tiszta ruhát csomagolt és eltűnt. Másnap tiszta ruhában jött haza. De ő megtalálta a véres ruháját a vízben, mondta, hogy hol. A bujtár szerint éjszaka lovat lopott, reggel korán el is adta a kisteleki vásáron. O utánajárt, és megtalálta a sok pénzt. Már jól álltak anyagilag, mikor jött a hír, nagyon árad a Tisza. Az uradalom minden emberét berendelte a birtokközpont, Sándorfalva mentésére. 1879-ben volt a szegedi nagy árvíz. Nagyanyám egyedül maradt, nagyapám nélkül. Egyszercsak nagy iramban megjelent a csikós Pataki, hogy ö azt a parancsot kapta, hogy a nagyanyámat és a gyerekeiket vigye Szegvárra a legrövidebb idő alatt. Nagyanyám nagyon félt, de ellenkezni nem volt módjában. Mindent ott hagytak, kocsira ültek és Pataki egyvágtában ért a Tisza partra. Ott csak annyi idő volt, hogy beszálltak a kompba és szerencsésen mindenki a parton kötött ki. Tovább már nem közlekedett a komp, ott volt az árvíz. Pataki nem hiába volt lószakértő, megmentette a családot. Szegvárra szerencsésen hazaértek, de mindenük ott veszett a Tisza árjában. Apámat legénykorában elküldték a Szegvárral szemben a Tisza túlsó oldalán levő Csanytelekre. Szép téli kora reggel indult és jégen ment át a befagyott Tiszán. Ahova ment, nagyon szívesen fogadták, volt étel, ital bőven. A nagy barátkozás közben észre sem vették, hogy vége a napsütésnek, alkonyodott. Amikor a Tiszához ért, meglepetve látta, hogy olvad a jég. Ahová lépett, recsegett a jég. Visszanézett, már a folyó közepén járt, nem volt miért visszafordulni. Nagyon félelmes volt az út. Mire átért, teljesen besötétedett. Bukdácsolva kerülgette a mély kubikgödröket. Otthon nagy örömmel fogadták, egész nap attól féltek, hogy belevesz a Tiszába. A testvérem is majd beleveszett a Tiszába. 16 éves szegedi diák volt, május 3-án szép tavaszi napon a fiúk a kivagyiságukkal dicsekedtek, ki mit merészel, milyen bátor. Azt mondja az egyik fiú, ki merné most átúszni a folyót. A testvérem jelentkezett, de visszalépni már nem akart. A fiúk elhűltek, de senki sem merte mondani, hogy ne. A testvérem neki a Tiszának, bánta már, a víz hűvös volt, beljebb már hideg. A közepe táján erős a víz sodra, meg sok helyen körbe forog a víz, örvénylik. Aki ebbe belekerül, nem biztos, hogy élve kijön belőle. A testvérem érezte, hogy fázik, fárad és a lábát alig tudja tartani. A fiúk a parton bánták már, amiért nem tartották vissza. Tudták, ha baj lesz, szigorú papi iskolába jártak, nagyon nagy baj lesz. A testvérem végre átért a túlsó partra, mindnyájuk nagy örömére. Nem is árulták el senkinek. Otthon csak jóval később tudtuk meg mi is. 76