Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

tetején lévő kéményen volt. Átalakítás miatt télen áttették a gólyafészket az udvaron lévő alsókonyha kéményére. A gólyák minden további nélkül elfoglalták az új helyet. Később ezt az épületet is lebontották és a gólyafészket áthelyezték a közeli ház kéményére. Akkor még nem volt a falu múzeuma. A ház lakói szívesen látták őket. Az már a múzeum idején történt, hogy javították a tetőt, nyáron, amikor a gólyák itthon voltak, de nem zavarta őket, hogy az emberek ott dolgoznak. Mikor a kéményre került a sor, a nagy tető már rendbehozott részén állványt építettek az emberek. Áttették a gólyafészket. A madarak elfoglalták ez a fészket is, elfoglalták újra akkor is, mikor a kijavított kéményre visszatették a fészküket. Kedves gólyamadarak, elfogadták az emberek szeretetét, szívesen vállalták az emberek közelségét. Azóta nyugalomban élnek, fiókákat költenek. Látni, amint a kisgólyák kikelnek, nyújtogatják apró csőrüket, hegyesen dugják először csak a csőrüket látni, ahogy kapkodnak a kígyó, béka után, amit a gólyaszülők a közeli Kurca környékén könnyen találnak. Ahogy nagyobbak lesznek, versenyezve kapkodnak az ennivaló után, de egyszer sem esnek le, olyan ügyesek, látni amint nyelik. Két fészekalja gólyaszaporulat van minden nyáron. A látogatók sokszor gyönyörködnek látványukban, fotókat készítenek. Holland vendégek kiálltak az útra, úgy nézték őket gyönyörködve, fotókat készítettek róluk. Azt mondták, otthon náluk nagyon ritka madár a gólya, pedig náluk is sok volt. Eddig az időrendi családtörténet. Amit ezután írok, szintén a családról szól, ez már nem időrendben, hanem ahogy a tollam alá kívánkozott. Megemlékezések az idők távlatából innen-onnan 1912-ben születtem Szegváron, Csongrád megyében. Ez a falu a HoltTiszához 4 km-re, a nagy Tiszához 8 km-re van. A gáton belül újabb 4 kmre a nagy Tisza, a főág. Szőke Tiszának, kanyargós Tiszának neveztük. Egyszer megkérdeztem a nagyanyámat, miért mondják szőke Tiszának. Azért, - mondta nagyanyám -, mert olyan mint a szőke lány haja. Miért kanyargós, arról egy legenda szól. Az Úr Isten megteremtette a földet és azt jónak találta. Azután a vizeket elválasztotta a szárazföldtől. A nagy vizek lettek a tengerek. A szárazföldön maradt vizeket a folyók szállították a tengerbe. Lassan az Úr Isten is belefáradt a teremtés nagy munkájába és éppen pihenni készült, amikor a színe elé járult a Tisza, és kérte a Teremtőt, hogy neki is adjon ágyat, mert ő is szeretné szállítani a reá bízott vizet. A jó Isten megkedvelte a Tiszát és rendelt egy csacsifogatot ekével. Meghagyta a csacsinak, hogy húzza az ekét, a Tiszának meg azt, hogy menjen mindenütt a barázdában. A csacsika el is indult, húzta az ekét, a Tisza meg ment a nyomában. A hegyek közt nagyon nehéz volt az eke. 72