Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: Jaksa János élete és családja

rülményei révén a környező tanyasi, falusi lakosság számára nem kis elismerést és társadalmi megbecsülés biztosított a számára. Ezekben az iskolákban a tanító képessége és akarata szerint formálták a gyermekek tudását és meggyőződését. Nem szabad lebecsülnünk ezt, ha arra gondolunk, hogy a 20. század első felében (1945-ig) a magyar lakosság egynegyed része az ilyen iskolákban szerzett elemi műveltségével kapta meg azt a tudást, és kultúrát, amellyel egész életét leélte. Jaksa János és családja katolikus vallású volt. Mind ő, mind felesége az iskolai tanulmányait a katolikus oktatás keretében végezte. Meggyőződésüket, vélekedésüket ez alapvetően meghatározta. Hasonlóképpen az a magyar nemzeti tudat, amely az ezer éves Magyarország ismeretén alapult, amelyet felesége visszaemlékezésében oly meggyőzően és őszinte tiszteletet kiváltó módon olvashatunk. Ebbe beletartozott az állam vezetőinek a tisztelete, az államot alkotó népek, kisebbségek megbecsülése, ahogy itt olvashatjuk, „Szent István intelmeinek szellemében." Természetesen ezeket a mai kor ismérvei és erkölcsi alapelvei alapján lehetne kritizálni, de kétségtelen, hogy az a fajta értékrend és erkölcsi tartás, amely mindkettőjük életéből, munkásságából az itt közöltek alapján sugárzik, tiszteletre, helyenként irigylésre méltó. Mindenképpen figyelemre méltó és a magyarországi értelmiségi családok saját múltjuk iránti érdeklődését is meghaladó az a jelenség, amely mind a Jaksa, mind a Vangel család tagjainál tapasztalható. Az az érdeklődés és múltbeli visszatekintés, mindkét családnak a 18. század elejéig történő származás-föltárása egy olyan sajátosság, amely Jaksa János és felesége Vangel Amália esetében nyilván a család korábban élt tagjaitól örökölt kíváncsiságot takart. Jaksa János esetében kiváltképp megfigyelhető ez a múlt ismérvei alapján, saját tehetsége révén történő előrelépés és ennek a társadalmi ranglétrán a család számára kijelölt helynek az átlépése és magasabb szintre emelési vágya. A visszaemlékezések segítségével megállapíthatjuk, (és az itt olvasható Móra-levelezés is ezt támasztja alá,) hogy a tanulmányait 1927-ben befejező és tanítóként Pusztaszeren dolgozni kezdő fiatal ember hihetetlen ambícióval látott hozzá munkájához. A közvetlen tanítói feladatot túllépve széleskörű társadalmi, kulturális aktivitásba kezdett. Ennek kapcsán került levelezésbe, majd személyes ismeretségbe a szegedi múzeum igazgatójával, Móra Ferenccel, aki sokra tartotta Jaksa agilis, régészeti leleteket begyűjtő, a lelőhelyet bejelentő munkáját. „Különösen, ha olyan lelkes felderítő munkatársaim akadnak a tanyai tanító urak közt, mint Hock Lajos úr Dorozsmán, és Jaksa János úr Pusztaszeren. Hátha még a szegedi tanító urak is meggondolják magukat, akiket természetesen nem akarok megbántani ennek a két, nem szegedi névnek a kiemelésével. De konstatálnom kell a magam 30 éves tapasztalata és 50 esztendős régészeti naplók hivatalos 9