Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)

Malya Pál - Szőllősy Gábor: Újabb adatok a magyar nyeregtípusok kérdésköréhez

MALY A Pál- SZŐLLŐSY Gábor

hátsó kápa elé kerülhet, optimális távolságra a kengyelszíjtól. Mivel a kengyelszíj vésete távolabb kerülhet az elülső kápától, a heveder-felrántószíj vagy -karika is eléje kerülhet, ezáltal megszűnik a nyereg állandó előrecsúszásának a veszélye. A lovas combja is távolabb kerül az elülső kápa aljától. További előnye a faboltozatnak, hogy az ülőbőr által a kápákra gyakorolt összehúzó erő nem lép fel, így megnövekszik a nyeregváz élettartama. A két kápa meredekebbre építhető, ezáltal azok alja nem fut be a lovas combja alá.

Annak érdekében, hogy a lovast a tiszafüredi vagy hozzá hasonló típusú nyereg ne törje fel, arra kell törekedni, hogy a nyeregben ülő lovas combja alatt, a nyeregtalpak szélénél lehetőleg minimális szintkülönbség jöjjön létre. Előnyös, ha az ülőrészre kerülő párnázat vastagságát csökkenthetjük. Figyelemmel kell lenni arra is, hogy a párnázat széle alul még véletlenül se essen egybe a talp szélével. Ugyanezen okból a talpaknak a két kápa közé eső alsó felét érdemes a lehető legjobban elvékonyítani, főleg ott, ahol a lovas combja fekszik. A nyereg alá kerülő párnák tömegét is csökkenthetjük az által, ha a talpakat jobban a lóhoz igazítjuk. A régi nyergek e tekintetben is jócskán hagynak kívánnivalót maguk után. A paraszti hagyományokkal ellentétben célszerű egy kb. 1-1,5 cm vastag nemezlapot felerősíteni a nyereg aljára. Ez akkora legyen, hogy ha középen behúzzuk a gerinckamrába, az alsó széle kevéssel érjen túl a nyeregtalpak alsó szélén. Felerősítésére a szügyelő és farmatring csatlakozási furatai szinte önként adják magukat. Ezzel a megoldással javíthatjuk a nyereg stabilitását a lovon. Ilyen változtatásokkal egy használatában egyszerűbb, tömegében könnyebb, de a lovas és a ló számára kényelmesebb nyerget kapunk, mely így már alkalmas lesz akár az idomító lovaglásra is, mégis órákat utazhat benne a lovas.

A hazai tudományos és laikus közvélemény kissé sarkított megfogalmazással élve úgy tartja számon, hogy az ázsiai nyergek — köztük a magyar nyergek is — a világ legtökéletesebb nyergei, ezzel szemben a nyugat-európai nyergek embernek, lónak egyaránt kényelmetlenek, kizárólag a lovagi hadviselésre alkalmasak, és a használatuk majdhogynem állatkínzás számba megy (K. KOVÁCS 1981; LÁSZLÓ 1943, 64-65 LÁSZLÓ 1988, 87; ZARNÓCZ- KY 1992, 27). Ha ez igaz, akkor magyarázatra szorul, miért használták a nyugati nyergeket a lovagkor

után is nagy területen, igen sokan és igen hosszú ideig, olyan népcsoportok is, akik a egészen biztosan találkoztak keleti nyergekkel.

A kétféle nyereg huzamos, egymás melletti meglétére az a körülmény adja a legmeggyőzőbb magyarázatot, hogy a lovaglásban már az ókortól két, alapvetően eltérő irányzat figyelhető meg. Az egyik irányzathoz azok a népek tartoznak, akiknél a harcosok mindkét kezét leköti a fegyver használata. Ebből következően lovaik sokkal szabadabban mozognak, sokkal önállóbbak. Ehhez az irányzathoz a lóról nyilazó nomádokat számíthatjuk, de lóhasználati szempontból a főleg lándzsával hadakozó szarmaták, türkök és más „nehézlovas” nomádok is ide értendők, mert a lándzsát a botos pányvához hasonlóan két kézzel kezelték. E népek taktikája a mozgékonyságra, a rugalmasságra, épült. Nagy távolságokat tettek meg lóháton kevés pihenővel. Nyergeik főleg ez utóbbi igénybevételhez igazodva fejlődtek, és erre a célra tökéletesek is (többek közt azért, mert nem érintkeznek a ló gerincoszlopával), de kevéssé alkalmasak a másik irányzat által megkövetelt idomító munkára. A nyereg alatti lóhasználat másik irányzata már az ókori görögöknél is magas fejlettségi fokon állott. Erről tanúskodik Xenophon Peri Hippikesz című munkája, amely szinte máig érvényes megfogalmazásban rögzíti ezen irányzat lókiképzési elveit. Nevezetesen, hogy a lónak saját maga és lovasa testtömegét a hátsó lábaira kell átvinnie, és a hátsó lábaknak — rajta keresztül a lónak — folyamatosan a lovas uralma alatt kell lennie (HECKER-PA- LÁGYI 1987,43). E cél eléréséhez fontos eszköz a lovas derekával a ló gerincére kifejtett nyomás, lovas szakkifejezéssel a derékkal adott segítség. A deréksegítség akkor a leghatékonyabb, ha a lovas nem nyeregben, hanem közvetlenül a ló hátán ül. Általában is, minél közelebb ül a lovas a ló hátához, annál könnyebb a lóra átvinni az ember akaratát, és megelőzni az ellenszegülést. Itt tehát nem cél, hogy a nyereg ne érintkezzen a ló gerincoszlopával, sőt. A fentiek fényében nem csak érthető, de logikus is, hogy a nyugati nyergek más irányú fejlődési utat követtek, mint a keletiek. Mint ahogy az is érthető, hogy nyugati népek sem az avaroktól, sem a magyaroktól, sem a törököktől nem vették át a keleti nyergeket. A keleti típusú nyergek csak akkor terjedtek el Nyugat-Európában, amikor a hozzá tartozó fegyvernemet, a huszárságot is átvették.3

3 A cikket Temesváry Ferenc lektorálta. Munkáját köszönjük.

434