Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)
Takács Miklós: Népvándorláskor-kutatások Kis-Jugoszláviában, az 1990-es években
TAKÁCS Miklós Popovic valamint Vujadin Ivanisevic részesítette bírálatban, szintén szerb nyelven (IVANISEVIC 1997; IVANiSEVlÓ 1997a; POPOVIC-IVANlSEVIC 1997).6 Ugyanakkor azonban azt is meg kell jegyeznünk, hogy a szarmata telepek kézzel formált kerámiájának újraértékelésére irányuló kísérleteknél a szerb szakmai körökben jóval népszerűbbek azon elméletek, amelyek az avar kori leletanyag szláv központú újraértékelésére törekszenek. Néhány jellegzetes példa. így az újvidéki Vajdasági Múzeum 1990-es évkönyvében S. Trifunovic fentebb már utalt diplomamunkáján túl egy további népvándorlás kori tanulmány is szerepel: a sztapári/Stapar kora avar máglyalelet feldolgozása (RADOJEVIC 1990). Szerzője a leletegyüttes leírásán túl — értékelés gyanánt — rövid tanulmánya kereteit is felhasználja az avaroszláv koncepció melletti állás- foglalásra. Lidija Pap pedig oly módon igyekszik vámpír-hiedelmekkel magyarázni a bácskai avar temetőkben feltárt, hasmánt fektetve elföldelt egyéneket, hogy magyarázó példáit „természetesen” a szerb néphitből kölcsönzi (PAP 1993). Módszere akár klasszikusnak is tekinthető lenne, hiszen már Jan Eisner is a különböző szláv népek körében gyűjtött hiedelmek nyomainak kimutatása által igyekezett a dévényújfalui/Devinska Nová Vés temetőt a szlávokhoz kötni (ElSNER 1952,206-333). Továbbá, a Jovan Kovacevic nézeteitől való óvatos elhatárolódás jelének tekinthető az, hogy két, újabban feltárt temetőrészlet — már pusztán kora középkori meghatározással került közlésre — a mellékletek határozottan avar jellege ellenére is (MIKIC ANTONIC 1990; TADIN 1995). Üde kivételnek tekinthető viszont az, hogy a szerémségi autópálya-leletmentést feldolgozó kötet régészeti áttekintésének szerzője határozottan az avar korról ír (PRICA 1995, 21). Sőt ugyanő avarnak minősíti a Mandjelos (középkori magyar nevén: Nagyolaszi) határában feltárt temetőrészletet, annak ellenére, hogy magában a kötetben e sírmező közlése (TADIN 1995) kora középkori meghatározással szerepel. Az 1990-es évek szerbiai népvándorlás-kutatásainak Vajdaság-központúságát tanúsítja a felsorolt művek mellett két további tény is. Egyrészt az, hogy a Vajdasági Múzeum 1990-ben megnyitott állandó kiállítását azért záratták be egy felülről gerjesztett sajtókampány nyomán 1991-ben, mert az állítólag nem tükrözte kellő mértékben a szerbek jelenlétét a tartományban az 1691-es, ún. nagy vándorlás előtt. Másrészt 1994-ben egy konferenciát is sikerült szervezni, Középkori és szláv régészet a Vajdaságban címmel. Annak ellenére, hogy az elemzett évtizedben a háború, a tömeges elszegényedés, valamint — végül, de nem utolsó sorban — a Milosevic-rendszer lényegéből következő intézményesített törvénytelenség miatt, a tudományos közélet is igencsak visszafejlődött, majdnem elhalt. E konferencia — címének megfelelően — elsősorban a szláv emlékek kimutatására koncentrált a Kárpát-medence déli harmadában — majdnem teljes sikerrel. Az előadók többsége ui. ténylegesen csak és kizárólag a szlávok jelenlétének régészeti alátámasztására törekedett. Aki pedig — mint például az észak-bácskai avar kori temetők kataszteréről értekező Ricz Péter — e célt nem volt hajlandó szolgálni, annak munkája egészen egyszerűen kimaradt a konferencia előadásait megjelentető Rád c. folyóiratból. Jellemzőnek tekinthető, hogy a konferencia első, mondhatnánk hangadó — és fentebb már aposztrofált — előadását Borde Jankovié tartotta, a térség „kései ókori, szláv” emlékeiről (JANKOVIÍ, D. 1996). Felesége Milica Jan- kovic pedig egy Zimony/Zemun melletti telepfeltárás eredményeit foglalta össze (JANKOVIC, M. 1996), oly módon, hogy nála még gondolat szintjén sem merült fel annak a lehetősége: a tárgyalt objektumokban nemcsak szlávok lakhattak. Pedig az egyik feltárt objektumban kézikorongon formált, fémüstöt utánzó alakú cserépbogrács töredékei is napvilágra kerültek (JANKOVIC, M. 1996, 2. t. l), másik kettőben pedig — ami a fenti leletnél talán még meglepőbb — egy-egy kézzel formált bográcsfúl is (JANKOVIC, M. 1996, 6. t. 8, 7. t. 8). Sőt, ez utóbbi két edény közül az egyik egy igen jellegzetes és ritka alváltozatba tartozik, mert a vízszintesen átfúrt föggesztőfúlet egy kagyló alakú agyaghurka veszi körbe, a fiiggesztőzsinór védelmére. A mű jegyzeteinek tanúsága szerint (JANKOVIC, M. 1996, 128, nap. 25-27) a telepfeltárás feldolgozója csak a cserépbográcsokat tárgyaló szerb szakirodalmat ismeri — más munkái alapján azonban nem lehet kétséges a román, a bolgár, illetve a szovjet-orosz régészeti szakirodalomban való tájékozottsága! így joggal feltételezhető, hogy nem ismeretlenek számára a tárgyalt edénytípus etnikai hátterére vonatkozó elemzések sem. Az avarokat, a szaltovói kultúrát „hordozó” különböző etnikumokat, a bolgárokat, a magyarokat (vagy akár a besenyőket!) 6 E két szakember munkásságáról alább még visszatérünk. 398
