Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)

Takács Miklós: Népvándorláskor-kutatások Kis-Jugoszláviában, az 1990-es években

Népvándorláskor-kutatások Kis-Jugoszláviában, az 1990-es években

többségi szláv lakosságot a népvándorlás kor minden szakaszában, másrészt pedig a nomadizmus egy, minden kétségen felül elavult megközelítését, azon felfogást, miszerint a hun uralom, illetve az avar vagy a magyar honfoglalás azért nem hagyhatott régészeti nyomot, mert e nomád népek kisszámú képviselői jószerivel le sem szánhattak a lovukról. Megjegyzendő azonban, hogy a S. Trifu- novicnak nem sikerült az őshonosság-elmélet és a régészeti leletek vegyítése által olyan koncepciót létrehozni, amelynek belső logikája kifogástalan lenne. Érvelésének hiányosságát jól tükrözi azon mód, ahogyan a terepbejárások során gyűjtött leletanyagot keltezte. Az általa alkalmazott felosztás ui. — elutasító véleménye ellenére is — szem előtt tartja azon időrendi beosztást, amely elkülöníti egymástól a szarmata kort, illetve az avar kor két szakaszát. Hiszen csak e kronológiai váz elfogadása következtében kerülhetett a gyorskorongon formált kerámia a 2-5. századba, a kézzel formált a 6-7. századba, a kézikorongolt pedig a 8-9. századba. Ha viszont, csak és kizárólag szlávokkal számolunk a kora középkori Dél-Bánságban, igen nehéz magyarázatot találni arra, miért döntött e nép összes fazekasa az adott térségben, az 5-6., a 7-8. illetve a 10-11. század fordulóján oly módon, hogy gyorsan felcseréli az általa addig alkalmazott edényformázási technikát. Továbbá, ha a gölöncsérek — valamilyen rejtélyes sugallatra — e lépést közel azonos időpontban meg is tették, hogyan tudhatták rákényszeríteni vásárlóikat edénykészletük gyors és tökéletes cseréjére.

S. Trifunovic későbbi munkáit is az őshonosság-elmélet melletti érvgyűjtés igénye (vagy belső kényszere?) jellemzi, így az hangsúlyos elemként szerepel az Alibunár melletti Seliste nevű lelőhely ásatási közleményében is (TRIFUNOVIÓ 1994). A fentebb bemutatott terepbejárásokhoz hasonlóan e telepfeltárás értékelése során szintén két szempontot kell szem előtt tartani. A közlemény révén ui. egyrészt jól megismerhető egy 3-4. századi, szarmata településrészlet. A feltáráshoz fűzött kommentár viszont — megítélésünk szerint — teljesen téves irányba igyekszik elvinni a kutatatási. Hiszen nemcsak hogy negligálja a dél-bánáti térségben is szép számmal feltárt 3-4. századi temetők leleteit, hanem a telepjelenségekben kibontott korongolt, illetve kézzel formált kerámiát is függetleníteni akarja egymástól. Továbbá, igencsak kétes értékű az, hogy e munka sugallata szerint a magyar és a német kutatók elfogultak etnikai alapon oly mértékig, hogy képtelenek a tények átlátására, sőt tudatosan meg is hamisítják a valóságot.

Végezetül Trifunovic 1996-ban, illetve 1997- ben három ízben is összefoglalta az őshonosság-elmélet posztulátumait, programalkotó célzattal (TRIFUNOVIC 1996; TRIFUNOVIC 1996a; TRIFUNOVIC 1997). Ezen írásai azonban — a bennük közölt edénytöredékek ellenére is — már elsősorban kordokumentumként értékelendők. Annak szemléltetésére lesznek majd alkalmasak, milyen tévedéseket eredményezett a Milosevic-korszak nacionalista szűklátókörűsége és kizárólagossága. Különösen a hazai közönségnek szánt két változatban (TRIFUNOVIC 1996; TRIFUNOVIC 1996a) vált hangsúlyossá az állítólagos szerbellenes alapállásból táplálkozó tudatos hamisítás téveszméje. E két cikk közül az egyik jellemző módon egy olyan hetilapban jelent meg, amely az 1990-es évek elején többször is bírálta S. Milosevicet az ún. szerb nemzeti program következetlen végrehajtása miatt. (Az idézett munkákban megfogalmazott szerbellenes hamisítás-elmélet alapvetően téves voltára elsőként Ricz Péter mutatott rá: RICZ 1996a, 6). A novgorodi szláv régészeti konferencián bemutatott telepek esetében pedig joggal vethető fel a téves keltezés lehetősége — még akkor is, ha a postai bélyeg nagyságát el nem érő edényrajzok kiértékelése igen nagy nehézségekbe ütközik. Az északnyugat-bácskai Küllőd vagy másik nevén Kollut/Kolut/Kolluth határában feltárt településen ui. olyan cserépbogrács is előkerült (TRIFUNOVIC 1997, SÍ. 2), amely nem 5-6., hanem sokkal inkább 8-9. századinak tűnik, biztos következtetést azonban csak a lelet megfelelő szintű közlése után lehet majd levonni.

Borde Jankovic és Stanko Trifunovic szakirodalmi munkásságának ismertetése után hangsúlyosan kell utalnunk arra, hogy a szerb népvándorlás-kutatásban nem vált egyeduralkodóvá, sőt még többségi nézetté sem a szlávok, illetve ószerbek kárpát-medencei, 3-4. századi bevándorlásának a tétele. Igencsak jellemzőnek tekinthetünk két tényt. Egyrészt azt, hogy S. Trifunovic azon dolgozata mellé, amelyben az alibunári szarmata teleprészletet szláv szellemben publikálja (TRIFUNOVIC 1994), a Vajdasági Múzeum folyóiratának szerkesztősége egy olyan, szintén szarmata kort tárgyaló cikket illesztett, amely fel sem veti e leletanyag szláv értelmezésének elméletét (BORBEVIC 1994). Másrészt, talán még nagyobb horderejű ténynek tekinthető az, hogy 1997-ben, amikor a novgorodi szláv régészeti kongresszuson Borde Jankovic, illetve Stanko Trifunovic tételeit szerb (!) nyelven ismertette (JANKOVIC, B. 1997; TRIFUNOVIC 1997), előadásaikat a konferencia két másik szerb résztvevője Marko

397