Juhász Antal (szerk.): Migráció és település a Duna-Tisza közén (Szeged, 1990)
Gyetvai Péter: Migrációkutatás és az egyházi anyakönyvek
1606-tól 1783-ig kik voltak Ráckevén a ref. prédikátorok. 1606-ban a lelkész egyben superintendens (püspök) volt. 1724-től Pathay János volt a lelkész, aki innen Sziget Szent Miklósra került superintendensnek. Aztán kiderül, hogy már 1572-től 1606-ig is volt itt lelkész, aki versben megírta Ráckeve történetét. A Cop. anyakönyvben is szűkszavúak a bejegyzések. Pl. 1748. máj. 15-én: „Dömsödi lakos Petze János (vette) Szennai Gergely hajadon Leányát Erzsébetet." A vőlegények származási helyei: Dömsöd, Lacháza, Sziget Szent Miklós, Szalk Szent Márton, Makád, Vetse, Tass, Adács, Bugyi, Almás (Tót vagy Rác?), Fülöpszállás, Ats. Az 1740. márc. 21-től 1746. nov. 23-áig terjedő adatok itt is hiányoznak. Az 1804—1838 —1843-ig konfirmáltak jegyzéke ebben a kötetben van. A Def. adatok is szűkszavúak. Pl. 1726. máj. 25: „Balassa Mihály Leánya". 9 A Bács vármegyei Kishegyes község aránylag későn, 1769-ben települt Békésszentandrásról. 1831. szept. 3-án Kishegyesen kitört a kolerajárvány, s utána 120 nap alatt 154 személyt temettek, köztük sok felnőttet. 1836-ban újabb járvány szedte áldozatait. Ekkoriban a Kaposvárról származó Kintsey József volt a község plébánosa, aki az 1830—1840 közötti halálozási bejegyzéseknél mindig tüzetesen kifaggatta a rokonságot az elhunyt életútjáról, s az anyakönyvben megörökítette ezeket az adatokat. Tehát a kishegyesi Def. anyakönyv 1830—1840 évi bejegyzései és az 1807. évi bérmálási anyakönyv alapján nagyon sok kishegyesi család származási helyét meg lehet állapítani. Mivel Kishegyesen az 1805. évvel kezdődő II. anyakönyvi kötet ez idő szerint valahol lappang, azért a Kalocsai Érseki Levéltárban (KÉL) meglévő másodpéldányok alapján végeztük el ezt a vizsgálatot. Ennek eredménye „Kishegyes lakóinak származási helye az anyakönyvek adatai alapján" című dolgozatunk. 1 0 Az eddigiekben nem tértünk ki érdemlegesen a bérmálási anyakönyvek településtörténeti értékére. A történészi és a levéltárosi köztudat ezeket általában nem is tartja nagy becsben, mert rendszerint szűkszavúak és hiányos rovatokat tartalmaznak. Kalocsa, helyesebben az egykori kalocsai-bácsi főegyházmegye e tekintetben különleges elbírálást érdemel. Ma már nem tudjuk, hogy Kollonitz László érseknek, vagy hivatala valamelyik tagjának érdeme-e, hogy 1789-ben új bérmálási anyakönyvi lapokat szerkesztettek és nyomattak. Ezek a blanketták 1812-ig voltak használatban. Az újdonság az volt, hogy új rovatcímet vettek fel „Locus orti confirmati" (a megbérmált származási helye) címen. A főegyházmegye Pest megyei részének lakossága ekkor már megállapodottnak tekinthető. Korábban lezárultak a német telepítések, a bunyevác-sokác lakosság is már „őstelepes"-nek számított. De erősen tartott még a magyarságnak a 18. század közepével elkezdődött beszivárgása a hatalmas Bács-Bodrog vármegye gazdag rónáira. Ezért éppen a migráció kutatása szempontjából ezek a bérmálási anyakönyvi lapok felbecsülhetetlen értékűek. Kéziratos telepítéstörténeti monográfiánknak ezek a Tisza menti lapok szolgáltatták a törzsanyagot 1 1 A bácskai Tisza menti községekben és városokban 1797-ben maga az érsek, 1807-ben és ' OL, Filmtár, A 765. 1 0 GYETVAI PÉTER: Kishegyes lakóinak származási helye az anyakönyvek adatai alapján. Hungarológiai Közlemények, 1984. 3. sz. 1 —101. 1 1 GYETVAI PÉTER: A Tiszai Korona-Kerület telepítéstörténete. Kézirat. Sajtó alatt Bárth János szerkesztésében, a Kalocsai Múzeumi Dolgozatok c. sorozatban. 50
