Juhász Antal (szerk.): Migráció és település a Duna-Tisza közén (Szeged, 1990)
Bárth János: A választói névjegyzék, mint a népesedéstörténet forrása
A Kéleshalomnak elnevezett új községet 1952-ben két különböző sorsú területből hozták létre: Kélesből és Felsőterézhalmából. Kéles, az új község nyugati oldala a kalocsai érsekség pusztája volt erdőkkel, jól termő szántókkal, majorral, cselédséggel. A kélesi szántóföldeket 1945-ben jórészt felosztották. Az újgazdák közül sokan tanyákat építettek, elsősorban a puszta déli részén. Ezek a területek érintkeztek a Jánoshalma felé eső, korábban parcellázott kecskési földekkel, amelyeknek egy része bekerült Kéleshalom kötelékébe. Következésképp a kélesi cselédutódok mellett kecskési jánoshalmiak is szerepelnek az 1963-as választói névjegyzékben. Felsőterézhalom (népi nevén: Illancs) az 1952-ben szervezett új község keleti (nagyobbik) fele, a 19. század végén a kisszállási uradalom keveset érő, futóhomokos, buckás legelője volt. Az uradalom a 20. század elején eladta a Délvidéki Közgazdasági Banknak és a Bács-Bodrog megyei Agrár Takarékpénztárnak. 2 A két bank a homokos pusztát felparcelláztatta és 1906-tól áruba bocsátotta. A csábító hirdetmények hatására minden irányból áramlott a szegénység Illancsba, hogy új életet kezdve megtalálja szerencséjét. Ezidáig családi emlékek, szóbeli információk alapján nagy vonalakban az alábbiakat tudtuk Illancs népességének eredetéről: Az illancsiak többsége eredetét tekintve jánoshalmi. Az északi dűlőkben császártöltési németek is megtelepedtek. A reklámok hatására a magyar nyelvterület keleti széléről „csángók" is telepedtek Mancsba, de amikor rájöttek, hogy keveset terem a homok, elszöktek. Az illancsi megtelepedők között akadtak olyanok, akik a Bácska Tisza menti magyar helységeiből, pl. Horgosról jöttek. Utóbbiak azért kelthetik fel joggal érdeklődésünket, mert a jószerével szomszédos Polgárdi- (Pógárdi)pusztát 1912-ben nagyrészt szintén Tisza mellékiek, pl. magyarkanizsaiak népesítették be. 3 A Duna —Tisza köze 18. századi népesedéstörténetének az észak-déli népmozgás volt a legfőbb migrációs iránya. Hatalmas hullámokban áramlott a népesség az ún. átbocsájtóhelyek közbeiktatásával mindig délebbre, délebbre. A felföldi megyékből (Esztergom, Bors, Hont, Nyitra, Nógrád) útrakelő vándorok a 18. század első negyedében Közép-Pest megyében, Nagykáta térségében, valamint a Jászságban telepedtek le először. Néhány év, esetleg néhány évtized múlva ezek az átbocsájtó területek adtak népességet Dél-Pest megyének, illetve a legészakibb Bácskának, pl. Akasztónak, Kecelnek, Jankovácnak, Mélykútnak, illetve a katolikus Kiskunságnak: Félegyházának, Majsának, Dorozsmának. A 18. század második felében ezek az új helységek is fontos népességkibocsátó településekké váltak. Rengetegen keltek útra ezekből a községekből, városokból, hogy magyar lakosságot adjanak a Bácskának, különösen a Tisza mentének. Az észak-déli népmozgás, ha csökkenő mértékben is, de valószínűleg folytatódott a kevésbé kutatott 19. században is. A pógárdi és az illancsi példa azt mutatja, hogy a 20. század elején ez a két évszázadig tartó észak-déli népmozgás részben irányt változtatott, ellenkezőjére fordult. Úgy látszik, hogy az észak-déli népmozgási útvonal déli pólusán lévő Tisza menti helységekben a 20. század elejére kialakult egy földnélküli vagy kisföldű, 2 KARSAI FERENC 1982. 28. 3 BARTH JÁNOS 1984/b. 704. 112
