Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

beszámoló (Korek Józseffel), amely 1949-ben látott napvilágot, ilyen a híres Ószentiván VIII. publikáció (Párducz Mihállyal), amelynek közzétételére 1948-ban került sor, s ilyen a Magyar Múzem 1946-os évfolyamában közzétett kis dolgozata is, amely 1944-ben már készen volt. A régi Folia Archaeologica adminisztratív intézkedéssel történt megszüntetése okozta azt a zűrzavart, hogy a III. kökénydombi ásatás egyszer már kiszedett beszámolója („Folia Arch. VI. 1946.") végül csak az Archaeologiai Értesítő 1951. évi kötetében látott napvilágot. Végső soron még az 1954. évi bodzásparti ásatási beszámoló is részben a szegedi múltban gyökerezik. Említettem, hogy Tompa örökségének tudatos vállalása és követése indította arra, hogy maga is hozzászóljon Budapest újkőkorához, — ezzel indult új, budapesti korszaka (BpR 15, 1950). — Ha valaki a fenti publikációs évekből indul ki, azt hiheti, minden rendben volt Banner körül, pedig csak a krónikus késések fedik el az 1949 utáni évek kényszerű sylenciumát, amely csak 1953/54-ben szűnik meg. 1954-ben jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában a „Banner—Jakabffy", amelynek alapja az 1944-ben önálló kötetben is közreadott szegedi Bibliographia Archaeologica Hungarica és a Bannertől az 1943-1946. évekre hozzáfűzött kiegészítés volt. A bibliográfia jelentőségét aligha kell itt külön méltatni. Ugyanazon évben hagyta el a nyomdát a Régészeti Kézikönyv I. kötete, a gyakorlati régészet kézikönyve. Az utóbbinak László Gyulával együtt motorja és szerkesztője volt, rábeszélő energiája nélkül jónéhány szerző bajosan birkózott volna meg feladatával. Sajnos, e zebra-műről már megjelenése pillanatában megoszlottak a vélemények, — e sorok írója pl. soha nem adta hallgatói kezébe. Maga Banner is csak a Méri Istvántól írott részekkel volt igazán megelégedve, ezekről mindenkor az őszinte nagyrabecsülés és elismerés hangján szólt. Annál kevésbé volt elragadtatva a Radnótitól írt ispirált részektől, amelyek az „ó-német" módszereket írták elő, — akkor, amikor azokon már a vaskalapos német régészet is túljutott. Ez a kettősség a Kézikönyv tragédiája. A római kor kutatói számára ásatási Biblia lett, míg a fiatalabb ősrégészek és a faluásató középkorosok soha nem követték — mindez máig tükröződik a szóbanforgó korszakok ásatásaiban. Banner az 1950 körüli és utáni években a Péceli kultúráról készülő nagy monográfiáján dolgozott, amelynek befejezését az 1952. évi leletmentés során előkerült budakalászi temető késleltette, — a kultúra legnagyobb, legjelentősebb temetőjéről nem lehetett tudomást nem venni, de a könyvet is be kellett egyszer fejezni. Tudományunk és könyvkiadásunk akkori gyorsaságára jellemző, hogy a budakalászi temető restaurált, lefényképezett első 115 sírja 1953 végére Soproni Sándor leírásában már helyet kapott a monográfiában, Banner pedig szervesen beépítette 71