Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

kor segítségünkre sietett az 1957/58. évi reform, amelyben Bannernek — először a budapesti régészeti kutatás történetében! — sikerült kiharcolnia, hogy a tanszék tanulmányi ásatások céljára megfelelő összeget kapjon. 1959-ben rávettem a professzoromat, hogy az új lehetőséggel ismét a békési erdőben kísérletezzünk, Békésről lévén szó, könnyű volt Katát táncba vinni. Banner ekkoriban már szívvel-lélekkel visszaváltozott „békési madzagossá". Az ásatásokra 1959 és 1960 nyarán került sor. Banner saját kívánságára „vendégként" vett részt mindkét alkalommal, egyedül. Az irányítást rábízta tanársegédjére és aspiránsára (vagyis Kalicz Nándorra és rám). Kitűnő ősrégész-hallgató munkatársaink, Bánfi Gábor, Kemenczei Tibor, Kovács Tibor ekkor s itt ismerték meg a réteges telepek feltárásának alapelemeit. Az 1950—1960 közötti békési ásatások választóvonalat jelentenek a hazai réteges telepek kutatásában, az „ásatás" itt alakult át feltárássá. Mindenekelőtt megtanultuk Bannertől mindazt, amit egy ásatásról addig tudni kellett. Első lépésként: felkutatni a területre vonatkozó legrégibb kéziratos térképeket és felméréseket, — ezek a Várdomb esetében 1790-ig és 1805-ig mentek vissza. Másodszor: mielőtt bármihez kezdenénk, részletes szintvonalas felmérést készítettni a területről és környékéről is (!) s ezeken mérnöki pontossággal kitűzetni a szelvények fixpontjait. Harmadszor: valamennyi korábbi régészeti adatot és leletet felkutatni, hogy eleve tudjuk, mire számíthatunk. Ami az ásatást illeti: nagy szelvényekkel dolgozni, mérőkeretet használni, a profilokra kínosan vigyázni, részletes profilrajzot készíteni, a növényi és állati maradványokat összegyűjteni és feldolgoztatni. Amiben a fentieket egy évtized alatt sikerült túlhaladni. Banner eleinte az addig klasszikusnak tekintett ásónyom módszerrel dolgozott, mindaddig, míg rá nem döbbent — de ez már csak 1954/55-ben történt — hogy ez nem megy. Fapadlós boronaházai nem engedelmeskedtek az ásónyom „szisztémának", választania kellett a teljes elásás és a kézibontás között. 66 éves korában képes volt belátni, hogy a korábbi módszer hibás volt és áttért a gondos kézi bontásra. Magam már a kezdet kezdetén kénytelen voltam rátérni, az egymáson fekvő erős, átégett agyagpadlókat nem is lehetett volna másként bontani. Római és középkori nagy ásatásaink vezetői és János bácsinál „idősebb" ősrégészek még évekig dicsekedtek azzal, hogy a „legmodernebb" és legprecízebb" őskori módszerrel végzik ásatásaikat: ásónyomonként haladnak lefelé. Nem értették, talán ma sem értik, miért mosolygunk... Végül a mester segítségével sikerült túlszárnyalnunk a mestert, s ez így van jól. Mi valamennyi cserepet elcsomagoltuk, megszüntettük az addig szokásos „válogatást", a profil és szelvényrajzokat pedig színezni kezdtük. 68