Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

Sokszor elhangzott a vád, hogy Banner szegedi előadásait olvassa fel Budapesten, elsárgult jegyzetpapírjaiból s „ódon" stílusából sokan erre következtettek. Holott csak a papír volt ódon, a múltszázadi retorikát pedig az értők egyenesen csodálták. Az igazság az, hogy Banner Szegeden, mint intézetigazgató professzor a legmeglepőbb témákról tartott előadást. 1940—1943. között pl. egyszer szemesztert a római hadseregről, a római határvédelemről, a római éremtanról, három félévben át római magánrégiségekről, egy egész éven át a népvándorláskor történetéről és régészetéről, vele párhuzamosan a görögföldi régészeti kutatásokról, féléveken át az ókori keletről, az őskor etnológiájáról. Ezek mellett szinte mellékesnek számított egy-egy félévnyi új kőkor, bronzkor, vaskor témájú előadás. Az utóbbiak jegyzeteiből aligha futotta volna a heti 5—6 órás budapesti előadások „puskájára". Budapesten valójában Tompa Ferencet követte. Tompa módszere volt az egy-egy évig tartó újkőkori, bronzkori, vaskori témájú előadások egymásutánja, bár korántsem azzal a pedantériával, ahogyan Banner folytatta; Tompánál a félévi előadásoknak önálló címe és tematikája volt. Budapesti előadásait — nyilván szegedi jegyzetek felhasználásával is — első éveiben dolgozta ki, majd éveken át bővítette javította. Ezért keveredtek össze papírjai szinte minden órán, az előadások kezdeti méltóságteljessége a sokféle papír miatt csapott át megzavarodásba. Mert órái kezdetén felettébb méltóságteljes volt. A Múzeum-körúti főépületben tanári szobájából nyílt a barátságos, napsütötte szeminárium, — a régi sötét színű bútorokat, asztalokat a világosság kedvéért ő festette át krémsárga színűre. Ünnepélyes nyílt a jobbsarokban az ajtó és belépett az elegáns, egyenestartású, ősz rövidhajú professzor, akit akkoriban még eszébe sem jutott volna bárkinek is felállással köszönteni. Az első asztalsor előtt megállva kezdte előadásait, lassan, nyugodtan, tagoltan. Szinte sohasem sikerült ugyanígy befejeznie. Vagy felolvasás közben zökkent ki az ünnepélyességből, vagy a táblánál rajzolás közben („kérem én nem tudok rajzolni" — ami nagyon igaz volt), az órák vége felé pedig a nikotinhiánytól. Csak szegedi és régi budapesti tanítványai tudják, milyen erős dohányos volt, saját bevallása szerint naponta több mint 50 cigarettát szívott, — a szünetben professzor és hallgatói együtt fújtuk a füstöt a kályha körül, véget ért az ünnep, hogy negyedóra múlva újrakezdődjön. Az 1950 körüli mélyponton orvosai eltiltották a dohányzástól, amit Banner a született hipochonderekre jellemző nagy ijedelemmel roppant szigorúan betartott, és betartatott. A szemináriumból eltűntek a hamutartók, a falakon körben „Tilos a dohányzás" feliratok jelentek meg, évekig nem tűrte az Ősrégészeti Intézetnek még a táján sem a dohányzást — nyilván ő szenvedett a legjobban. Aztán ez is elmúlt, az 50-es évek közepén már nem zavarta a füst. 63