Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

nem mertem tőle búcsút venni a piciny urna előtt, — hál' istennek a hozzám nem illő feladatot a szó nagymestere, László Gyula vállalta magára (RégDolg II. 1, 1972.). Akkoriban írni sem tudtam róla, most igyekszem pótolni. Elment, anélkül, hogy megszólaltam volna, pedig vele második apám távozott az életből. A tanár és az ember Hat évtizedes tanári tevékenységére rányomta bélyegét az első 14 év, a középiskolákban töltött esztendők. Pedantériája a hajdani középiskolai tanárt idézte, köztük nagybátyámat, akivel egy darabig együtt tanárkodtak Berényben. Ahogy az a középiskolában szokásban volt, fiúhallgatóit mindig tegezte. Ez a „kollega urazó" — „jelölt urazó" Pázmány Egyetemen ritkaságnak számított, keresztnevükön szólította nőhallgatóit is, sosem „kisasszonyozott". Ennek ellenére az első hetekben a merev professzor képzetét keltette, de csak addig, míg valaki jobban meg nem ismerte. Az érdeklődést hamar észrevette és nagyon megbecsülte, ilyenkor talán túlzott bizalmat is előlegezett, amellyel páran (nem sokan!) visszaéltek. Akit intézetébe tanítványul fogadott, attól elvárta, hogy időnként felkeresse és őszintén-nyíltan elbeszélgessen vele. Szó sincs itt „pofavizitről", azt ki nem állhatta s — ma talán már leírhatom — öreg professzortársa rossz tulajdonságai közt emlegette. Banner középiskolás — jóértelmű — hagyományos pedagógus volt, aki tanítványairól mindent tud, s ha kell egyéni és emberi nehézségeikben is támaszuk, tanácsadójuk. Abban is a középiskolai hagyományokat követte, hogy nem tűrte tanítványai hanyagságát, rendetlenségét, egy ízben reprodukálhatatlan megjegyzés kíséretében óráról küldte ki fiúhallgatóit borotválkozni. Az ő idejében a tanszék folyosóján nem lehetett randalírozni vagy, mint manapság, szerelmi életet élni, mert egyszer csak nyílt az ajtó s kilépett rajta a méltóságteljes ősz öregúr mindenki számára „a prof", s csendesen csak ennyit mondott: „kérem ez egyetem". Noha katolikus öregemberekben kevés „pogányabbat" ismertem, jaj volt annak; aki már a templomkapu előtt le nem vette a kalapját! Az igazi tanítványokat előbb-utóbb ellátta a Rómer sötét tölgyfaszekrényében szép rendben sorakozó különnyomataival, a szegedi ősbibliográfiával és a VIII. kötettől Dolgozatokkal. Többeknek féltve őrzött legrégibb munkáiból is adott, kérés nélkül is. Amikor megtudta, hogy gepida temetőt ások, előkereste egyetlen „Csanád-Bökény" különnyomatát. Nem volt szívem elfogadni tőle, azt hiszem rosszul tettem, ki tudja mi lett vele. Mégsem volt könnyű Budapesten Banner taníványnak lenni. Hiányzott ugyanis mögüle az a háttér, amely Szegeden magától értetődő 58