Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

78 éves (!) koráig tartó tanszékvezetés szakmai és erkölcsi kátpótlás volt, amiért Banner sem maradt hálátlan. A régészeti tanszék az ő irányítása idején igazi mintatanszékké vált, tervezésben, jelentésben, kutatásban, elszámolásban mindig az első az egyetemen. Amikor a siker titkáról faggatták, öntudatosan vallotta, hogy egyetlen titka van: nem tartottuk be az utasításokat. A valóság persze ennél sokkal bonyolultabb volt, csak az elv igaz. Védett s fedezett valamennyiünket, cserében azonban óramű pontosságot követelt. 1961-ben Bannert felmentették a Régészeti Főbizottság elnöki tiszte alól, s ezzel megszűnt régészetünk irányítója lenni. Utolsó — szélmalom — harcát bizottsági elnöki minőségben a múzeumok tanácsi kezelésbe adásakor vivta, a tanácsi „hogyan tovább" jövő megvitatására összehívott konferencián. Óriási népszerűséggel és minimális sikerrel. Negyedszázadon át úgy látszott, Bannernak nem volt igaza, a megyeközpontbeli múzeumoknak jelentős fellendülést hozott a tanácsi kezelésbe adás. Ám ha ma körülnézünk, akkor Banner keserű jóslata mintha beteljesedni látszana. Azokat a múzeumokat, amelyeket 1866—1900 között országszerte Régészeti és Történelmi Társulatok hívtak létre, ma csak kivételesen vezetik régészek. Maguk a múzeumok régészeti intézményekből futurológiai intézményekké kezdenek átalakulni, jónéhányan a régészek már csak megszokásból vannak jelen. Banner saját tapasztalatával, jászberényi múltjával érvelt. Jól emlékezett rá, hogy a Jászkürt rátarti gazdái számára egy Hampel József professzor vagy Pósta Béla professzor, országos főfelügyelő mit sem számított. Náluk kevésbé csak a múzeumot rendben tartó tanárt becsülték, ha kellett, a város urai lópasszust osztani rendelték. Itt szerencsére még nem tartunk, azonban Banner küzdelme, hogy a múzeumok — ha másként nem lehet — legalább a megyei tanácsok alá tartozzanak, ma is időszerű. Utolsó bizottsági elnöki ténykedései közt még valamit tett. Már 1958-ban átengedte nekem a tanszéki „tanásatási" keretet, nem nagy pénzt, de független pénzt. Ezzel indítottam be 17 éven át tartó longobard kutatásaimat Rácalmáson, Kápolnásnyéken, Hegykőn. A hegykői ásatás látványos sikere késztette az utolsó „részlehajló" intézkedésre, 1960-tól a longobard ásatások akadémiai A-témává váltak, tervévekre bontott állandó ásatási és feldolgozási keretösszeggel. Akkor a terv = törvény volt. Visszavenni, visszavonni nem lehetett, a kutatások európai méretű sikerei után leállítani sem. A longobard-gepida kutatások folyamatosságát Banner biztosította, köszönet és hála érte. Még megérte, hogy a Régészeti Bizottság közkatonája lettem (1970), s mélyen megrendített, hogy az utolsó éveiben — nagyon érthetően — temetőtől-haláltól annyira irtózó kisöreg, 82 évesen eljött feleségem temetésére (1970. június 26.). Én nem voltam olyan erős, mint ő, 1971. június 29-én bekövetkezett halála után 19 nappal, július 17-én 57