Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

történelem tanárként (eleinte elvileg csak ezzel a két tanárszakkal volt párhuzamosítható a régészet) nehezebb elhelyezkedni, mint régészként. Na meg aki régésznek jött, az nem is akart tanár lenni. A „Szentháromság" korában kaptam tanári szobámat, aspiránsként hol itt, hol ott volt a szobám vagy tanyám. A megcsappant hallgatóság számára bőven elegendő volt az új, tágas középkori szeminárium, a régi ókori szeminárium és a könyvtár olvasóterme, az „Ősrégből" tanársegédi szoba lett. Még Banner telefonjára kötött telefont is kaptam, az ő szomszédos szobájában egy csiki-csuki kapcsolóval. Ha benn volt s telefonálni akartam, dörömbölni kellett a falon. 1959-ben megszaporodtunk. Hozzám 3 évre beköltözött aspiráns utódom, Kalicz Nándor, pár hónappal később a Nemzeti Múzeumból átjött Mócsy András, aki Kanozsay Margit szobájába költözött. Ettől kezdve hárman láttuk el az adjunktusi feladatokat. Főnökeink neheztelése ellenére békés egyetértésben, de erről itt elég ennyi. János bácsi bármennyire is bosszankodott a kiesett — mindenkinek kiesett — 1956/57 év miatt, 1957 szeptembere helyett csak 1958 szeptemberében készültem el kandidátusi disszertációmmal. A késedelem, a „pontatlanság" az ő számára valóságos fájdalmat okozott, azt utóbb viszont egyáltalán nem érzékelte, hogy benyújtott disszertációmat miatta fektették el. Mielőtt benyújthattam volna, 1958-tól ismét visszaállították a bölcsészeti doktorátust. Banner — nyilván kárpótlásul — ragaszkodott hozzá, hogy én legyek a legelső, de az már számára is bizsergető elégtétel, sőt dicsőség volt, hogy a Bölcsészkar első öt új doktora kivétel nélkül az ő tanítványa volt. Magam áprilisban startoltam, s bárki ellenőrizheti, hogy az 1948. december 31. tétel után én következem a nagykönyvben. 1958. június 16-án öt Banner tanítványt avattak hagyományos ünnepélyességgel doktorrá, egy sorban álltam Gáboriné Csánk Veronikával, Gábori Miklóssal, Gondosné Nagy Piroskával és Bodrogi Tiborral. A Belvárosi Kávéházban a „régi gárda" együtt ünnepelte a sikert a 70 esztendős öreg főnökkel. Alighanem ez volt az utolsó felhőtlen, derűs napok egyike. Olyan berkekben, amelyekbe akkor nem lehetett belátni, határozat született, hogy benyújtott kandidátusi disszertációmmal „gyanús múltam" miatt 3 évig nem lehet foglalkozni, — erről a határozatról Banner már nem értesült életében. Megint engem ütöttek helyette, de erről csak Oroszlán Zoltán professzor győzött meg 1961 elején. Zoltán bácsi rávett, hogy életemben először Banner háta mögött cselekedjem. Úgy lőn, 1961. május 31-én már sikeresen megvédhettem kandidátusi értekezésem. Eddig az időpontig Banner minden igyekezete ellenére minden állt körülöttem, egyetemi adjunktussá is csak kandidátusi oklevelem megkapása után, november l-jén léphettem elő. A másik — a régészet számára összehasonlíthatatlanul súlyosabb 55