Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

vennünk a felvonulásban, nem árt ezt végre tisztázni. Benner mellett lépkedtem, egy sorban Ortutay Gyulával, Oroszlán Zoltánnal és Erdélyi Gizellával, a mögöttünk lévő sorban lelkendezett Vajda Laci, a hajdani jeles marrista — ma müncheni professzor. A Bölcsészkar oszlopának élén a két Waldapfel masírozott. Az október végi napokban csak egyszer futottunk össze az egyetemen. A professzorok nyakra-főre üléseztek, eltörölték a két kart, ismét Bölcsészettudományi Karrá alakultunk. Ahogyan akkoriban mindenki, én is sokat telefonáltam, János bácsival majd minden nap beszéltem, kivált a november 4. utáni héten. Nagyon izgatta, mi lehet a tanszéken, s november 13-án este megkért, hogy másnap délben találkozzunk a jogi kari főépület előtt. Azt nem tudom, hogy ő hogyan keveredett be gyalogosan a Kovászna utcából, magam már kora délelőtt elindultam a Szemlőhegyről, hogy időben ott legyek. Pontosan találkoztunk s meleg szeretettel üdvözölt. Majd körülnézett a tökéletes felfordulásban s így szólt: „Szegény Géza, de élvezte volna ezt a cirkuszt" — az idős Fehér Gézára gondolt, azt hiszem abban a lövöldözéssel tarkított bábeli felfordulásban nem lehetett nem gondolni Géza bácsi végtelen balkáni históriária. Az a gyanúm, hogy az elsők között merészkedtünk a Bölcsészkar épületébe. A kaput ki kellett nyittatni, nevüket be kellett írni egy könyvbe, Fojtek bácsi, a portás csodálkozva nézte, hogy ilyen öreg bútorokat „igazoltatnak". A folyosókon pokoli rendetlenség volt, a tanszék helyiségeiben azonban minden rendben volt. Az 1957. február 11-én kezdődő új félévben Banner élete legkínosabb helyzetébe került, amit végre meg kell írni. A Kar, még az előző évben, Kossuth-díjra terjesztette fel a „Die Péceler Kultur"-t, igen előkelő helyen, az elsők között, vagy éppen az első helyen. Az ügyről már kezdeti stádiumban bizalmasan értesültem, Tálasi István, „Pista bácsi", akkori dékánunk velem íratta meg az indoklás szakmai részét, s én igyekeztem „remekművet" alkotni. Banner nem tudott a felterjesztésről, tőlem biztosan nem hallott róla senki (ilyesmiről nem fecseg az ember, mert ha nem sikerül, kétszeresen kínos), de — a következményekből ítélve — mástól sem tudott róla. Mivel János bácsi — már mindenkitől megszokott kemény dohogását leszámítva — semmiben sem vett részt, makulátlan volt, — ilyeneket akkoriban lámpással kerestek. Az öreg konok szociáldemokrata volt s az maradt a legvehemensebb októberi napokban is, azt sem titkolta soha, hogy 19-es múltja miatt veszítette el jászberényi állását. A maga módján „balos" volt haláláig. Summa summárum: Banner 1957-ben Kossuth-dijat kapott. Oly annyira azt kapott, hogy a Kar üdvözlő táviratát már március 14-én kézbesítették a lakásán. Csakhogy az állami meglepetések természetrajza sze-mt az utolsó napok egyikén maga Banner is értesült róla, mi készül, s ez volt a hiba..., március 15-én már nem szerepelt a Kossuth-díjasok között. 53