Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

hagyták az anyagot, restaurálatlanul, zsákokba gyömöszölve a semmiben. Ha nem kerülök le, félévvel később a szemétben lett volna az egész (350000 — akkori — forintba került a kiásásuk!), — így is kis híján az lett a vége. Mivel a város akkori vezetősége nem volt hajlandó egy köbméternyi raktárat sem biztosítani a leleteknek, egy másik múzeumba kellett őket menteni, tíz évre hozzáférhetetlenné vált a kerámia. Vagyis szemrehányányásokon kívül nem kaptam semmit. A bronzokat ugyan restauráltattam és lefényképeztettem, az utóbbit tanszéki pénzből. Tanszéki keretből biztosította Banner azt is, hogy a több, mint 40 lapból álló térkép-részleteket össze tudjam szerkeszteni s egyetlen óriási térképen megrajzoltatni. Augusztusban Banner gratuláló táviratából értesültem, hogy 1954. szeptember l-jétől mellé kerültem rendes aspiránsként. Új élet kezdődött mindkettőnk számára. Banner akkor már 66 éves volt, nem győzte a sok előadást. Az első félévben csak azért hagyott békén, mert Magyarország őskőkorának oktatását akkor engedte át Vértes Lászlónak. A második félévben azonban bedobott a mélyvízbe: rámruházta a Magyarország őskora főkollégiumot a szemináriummal együtt. Amely éppen a neolitikummal folytatódott, egyik gyenge pontommal, — életemben nem tanultam annyit, mint akkor. Az ősrégészetnek külön szemináriuma volt, a 9 ősrégész hallgató természetesen „intézeti tag" volt, vagyis normális egyetemi élet folyt. Maga Banner mintaszerű főnök volt, igazi jó gazda. Megbízott bennem, egyetlen órámra se jött be, még a látszatát is elkerülte annak, hogy „ellenőriz". Köznapi diskurzusainkból, mint született pedagógus, nyilván kitűnően fel tudta mérni gondjaim és problémáim, mindig tudta, mit csinálok. Bár „a szabályzat" előírta, aspiránsi munkámról egyetlenegyszer sem számoltatott be, holott botcsinálta levelező aspiráns elődömnek havonta be kellett számolnia, — mégsem készült el soha a disszertációja. Minden lehetséges módon támogatott bronzkori anyaggyűjtésemben, ő tette lehetővé, hogy 3 év alatt 38 múzeumban és gyűjteményben felvegyem a bronzkori anyagot. Egyáltalán nem bánta, hogy népvándorláskorral is foglalkozom, aspirantúrám első évében írtam a „Langobarden in Ungarn"-t, korrektúráit a békésvároserdei 1955. évi ásatáson csináltam. Egy viharos esztendő 1956 őszén aspirantúrám utolsó esztendejébe léptem. Október 23án koradélután Dalton, The Treasure of Oxus kötetével a táskámban érkeztem Budapestre, éppen szkíta-kort adtam elő. Az egyetem körül fiatalokból tömeg nyüzsgött, a tanszéken mindenki benn volt lázas izgalomban. A Rektori Tanács határozata értelmében kötelező volt részt52