Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

még meglehetősen gyakori volt. 1950 szeptemberében az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen még mind a három régészeti intézet létezett, az „átmenetileg betöltetlen" Érem- és Régiségtani Intézet igazgatásával Banner volt megbízva. Amikor azonban 1953. február 27-én a Bölcsészkar is kettévált s a régészet a Történettudományi Karhoz került (a néprajz viszont a Nyelv- és Irodalomtudományi Karhoz, — hol van már a „muzeológia"! — a mai napig így válik szét a két tudomány az Akadémia I. és II. osztályán), akkor megszüntették az intézeteket. Az Érem- és Régiségtani Intézet — ahelyett, hogy katedráját betöltötték volna — 175 évi fennállás után megszűnt, a másik kettő Ősrégészeti Tanszékké és Klasszika Archaeologiai Tanszékké alakult át. Átmenetileg egyetlen tanszékvezetővel; ez a korábban ismeretlen méltóság Oroszlán Zoltán és Banner János között akkoriban évente változott. Régészetünk vezetője 1953-ban Banner elérte budapesti karrierje csúcsát. Az újonnan alakult Akadémiai Régészeti Főbizottság (így hívták, noha bizottság nem is volt) elnöke lett, mivel régészetből 1952-ben egyedül kapta meg a tudományok doktora fokozatot. Hatalma valóságos volt, a kevés valóságos hatalom egyike, a magyar régészet jelenkori történetében. Az 1. és 2. Ötéves terv idején ugyanis a Főbizottság rendelkezett a tervszerű kutatások, tervásatások céljára államilag biztosított összeggel (ún. akadémiai A. témák), a témák és ásatásokat egyaránt a Főbizottság engedélyezte. Mondani nem kell, hogy ez a központosítás a mi kis országunkban rengeteg ellenséget szerzett a vaskalaposan becsületes, szókimondó öregúrnak, a „szegediek" és az Alföldi tanitványok tábora soha nem állt élesebben szemben egymással, mint ezekben az esztendőkben, az utóbbiak Banner iránti ellenszenvüket tanítványaikba is beletáplálták s az ma is él, tragikusan megosztva haladó hagyományainkat. Ha nem saját szűkebb szakterületről volt szó, nem volt ő sem mentes a tévedésektől, — így az 1954. évi akadémiai közgyűlés keretében tartott régészeti-őstörténeti vita elnöki megnyitójában és zárszavában, bár ez alkalommal is inkább régimódi becsületessége került szembe számára túl merésznek vélt új törekvésekkel. Sztálinvárosba kerülésem után (1953 augusztus) első látogatóm Banner volt, aki felmérte, hogy egy vagonnyi bronzkori anyag kellős közepén ülök, amelyhez semmi közöm. Ezzel szemben a múzeumban még Archaeologiai Értesítő sincs. Felháborodásában élt hatalmával: az összes ásatót lemondatta javamra az 1950—1952. évi bronzkori urnatemető leletmentések feldolgozásáról. Nem tudtam az akcióról, s nem is örültem neki, az ásatok egy része nekem rótta fel, hogy Banner „visszaélt" elnöki hatalmával. Arra egyik sem gondolt, hogy valamennyien ott51