Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)
Bóna István: A budapesti egyetem professzora
lettem, a könyvtárat kezeltem és a gyűjteményt rendeztem. Nagyon jó fizetésért, jobban éltem, mint az 1952. évi „ár- és bérreform" után az első valóságos múzeumi fizetésemből. S végre saját asztalom és fiókom volt az Ősrégészeti Intézetben, mondhatnám gazdája lettem annak az intézetnek, amelybe egy évvel korábban még félve léptem be. Jogom volt még az egyetemi menzán (a mai Múzeum Kávéház helyén) is étkezni. A mi sorsunk ugyanis nem sokkal volt jobb, mint a gazdánké. A Pázmány Péter Tudományegyetemen a professzortól kellett intézeti tagságot kérni. Ez azt jelentette, hogy a folyamodót a professzor tanítványai közé fogadja, az illető kulcsot kapott az intézethez, zárható fiókot valamelyik asztalban, amelyben elhelyezhette a könyvtárból kivett könyveket s bármikor bemehetett olvasni, dolgozni. A „muzeológus" korszakban ezt a jogot megvonták az intézeti igazgatóktól s a sűrűn váltakozó ifjúsági funkcionáriusok kezébe adták. Az utóbbiak a formákat megőrizték, most hozzájuk kellett szabályosan megszerkesztett kérvényt benyújtani az intézeti tagság ügyében. Akik a professzort üldözték, azok tanítványait is üldözték, az egykori tanítványok legjobbjai, a tudományok mai doktorai és kiemelkedő képviselői akkoriban az utcáról jártak előadásra s jól tették, ha óra után mielőbb szedik az irhájukat. Ugyanilyen a menza. A „rehabilitáció" számomra felemás helyzetet teremtett, amit Banner élete végéig felemlegetett. Az Ősrégészeti Intézet demonstrátora ugyanis nem ősrégészetből írta a szakdolgozatát. Amikor a III. évben témát kellett választani, Banner kutatástörténeten kívül egyebet nem tudott volna adni (később se nagyon, hiszen Budapesten nem volt régészeti bázisa, de erről majd alább), nem szólva arról, hogy egyetemi tanulmányaimat kockáztattam volna, ha akkor tőle kérek témát. Erről később tökéletesen megfeledkezett vagy nem akart rá emlékezni, holott az 1951-ben végzett régi, és az 1954-től végző új ősrégész évfolyam közötti két esztendőben senki sem szakdolgozott nála. László Gyula a MMOK osztályvezetőjeként két kézzel adta a készülő Avar Corpushoz feldolgozásra a 30-as években kiásott temetőket, támogatni tudta a fényképezést, rajzolást, helyszíni terepjárást, gépelést — elsőként két őskorosnak, Szabó Jánosnak (Győző) és nekem. Kitűnő anyagok és lehetőségek voltak, a Nemzeti Múzeum is készséggel segítette ezeket a témákat. Miközben az egyetemen ismét helyreállt — minden korábbinál magasabb szinten, s a tanulmányaikat komolyan vevők számára hallatlanul előnyösen — a régészképzés, aközben a mélyben elindult az a folyamat, amely a képzés újabb átalakulásához vezetett. 1949 májusában megalakult a Természettudományi Kar, s ezzel Banner — a hajdani földrajz-történelem szakos tanár — nagy bánatára egyelőre nem volt lehetséges a régészet-földrajz szakpárosítás, holott ez a 40-es évek végén 50