Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)
Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)
egyházi tárgyú — kiváltságokat is. (A magyar rendek kétségkívül joggal hivatkoztak arra, hogy az uralkodó saját esküjével került szembe — hiszen abban az ország egységének megóvását vállalta —, amikor autonómiát ígért a szerbiai szerbeknek, s amikor a Határőrvidéket — más területekhez hasonlóan — kivonta az országgyűlés hatásköre alól. S még jogosabban arra, hogy olyan, nemzeti alapon differenciáló privilégiumokkal az ország egyetlen más nemzetisége sem rendelkezik, mint a szerbség.) A szerb köztudatból az „elveszett szabadságról" élő tévhitet azonban nem lehetett kitörölni, sőt — miként az másutt is oly gyakran megesett és megesik — az idők folyamán erősebbnek bizonyult, mint az igazolható jog. Hiába figyelmeztette az 1790. évi temesvári kongresszuson hittestvéreit Sava Tököly a történeti igazságra, a gyűlés irataiban nincs nyoma, hogy fejtegetései termékeny talajra találtak volna. Sőt éppen a céhbeli történetírás — élén a kiváló cseh történésszel, Constantin Jirecekkel — fáradozott a legbuzgóbban azon, hogy módszeresen „bebizonyítsa": a szerbek önálló alkotmánnyal rendelkező nemzetként, mint állam az államban élnek Magyarországon. Ezt az érvelést természetesen legott felkapták a szerb politikusok országhatáron innen és túl, hogy vele előbb a szerbek Magyarországon belüli jogait, majd a történeti Magyarország felosztását megtámogassák. (Eközben azokat a szerb történészeket, akik az okfejtés tarthatatlanságára rámutattak, a „nemzetietlenség" vádjával igyekeztek elhallgattatni.) Hogy ez a felfogás nem lehet idegen a mai szerb politikai felfogástól sem,, azt jól mutatja Szerbia az egykori magyarországi részének „Vojvodina" elnevezése. Ez az elnevezés ugyanis egyenest visszautal az 1690. áprilisi diplomára, hiszen ez kívánt a felszabadított Nyugat-Balkán élére vajdát állítani, s azzal a területet „vojvodinává" alakítani; a terület élén „magyar időkben" sohasem állott semmiféle vajda. Miközben a szerb autonómia gondolata egyre terjedt, a hivatkozási alapját erősítő, elkülönült szerb terület nagysága egyre zsugorodott. Mária Terézia a század közepe táján felszámolta a feleslegessé vált aldunai, tiszai és marosi határőrvidéket; belőle csupán a titeli Sajkás Kerületet hagyta meg. Egyre zsugorodtak és délebbre szorultak az immár Bánátnak (Bánságnak) nevezett Tisza-Marosköze katonai igazgatás alatt álló területei is. Végül az itteni Határőrvidék az Al-Dunánál állomásozó három ezredre csökkent, ezekből azonban — a környék etnikai változásainak jeleként — immár csak az egyik volt szerb, a másik kettő német, illetve román. (A német betelepedés a Bácskában is jelentős mértékben csökkentette a szerbség súlyát.) Az 1771. évi ún. ,illir regulamentum' — a
