Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)

jellemzőbb, hogy ugyanezen Djordje 1496-ban lemondott méltóságáról, Maxim néven szerzetessé, majd Havasalföld metropolitájává lett. Bár a török ellenes harc támogatására ide érkezett ferences szerzetes, Giovanni da Capestrano 1455-ben a szerbek között is igyekezett „téríteni" — természetesen erőszakkal —, nincs jele, hogy a beköltözők vallási elkülönülése bárkinek is ellenére volt, s például monostoraik elszaporodását gátolni igyekeztek volna. Az 1481. évi és 1495. évi országgyűlés azzal is ösztönözni próbálta a szerbek beköltözését, hogy mentesítette őket a katolikus klérusnak fizetendő egyházi tizedek alól. A deszpotaság Magyarországon meglehetősen sajátos, körvonalazatlan tisztség volt. Vitathatatlan, hogy a Brankovicok — márcsak igényük folyamatosságának jelzéseként is — jogszerűen használták ezt a címet. A magyar királyok azonban az egykori uralkodóház kihalta (1502) után is neveztek ki szerb deszpotákat, jóllehet az új deszpota, Ivan Berislo (Berislavié) horvát származású volt, s mintegy feleségének, Jovan Brankovid özvegyének kezével nyerte el ezt a méltóságot. A magyar királyok ezzel nyilván azt kívánták jelezni: szükségesnek érzik, hogy legyen, akit a magyarországi szerbek vezérüknek tekintenek. Ugyanakkor viszont semmit sem tettek deszpota jogkörének körülírása érdekében, s nem biztosítottak neki helyet az országos főméltóságok sorában sem. így aztán a szerb deszpoták nem tudtak a magyar közéletben komoly, legalább a birtokaik nagyságához méltó politikai szerephez jutni, s az intézmény tekintélye a horvát deszpoták idején — Ivan Berislot fia, Stefan követte — amúgy is lehanyatlott. Jelentősebb volt az a politikai hatás, amelyet — puszta létezésükkel - a megszállt balkáni területek felé sugároztak, ahol is segítettek fenntartani a török uralom alóli felszabadulás lehetőségének tudatát, növelték Magyarország hitelét, s mellesleg komoly kémtevékenységet is szerveztek. A széthullott és bizonytalan magyar hadvezérlet sem az 1521. évi, sem az 1526. évi török támadás idején nem tudta kiaknázni a szerbekben rejlő katonai energiákat. Bár az özvegy deszpotáné, Jelena JakSié még a szultánnal is ujjat mert húzni, parasztjai pedig csapást mértek néhány portyázó török csapatra, megfelelő központi katonai támogatás híján már 1521-ben sem tudták megakadályozni a Szerémség feldúlását. Mivel a király 1526-ban sem küldött jelentősebb erőt a Szerémség védelmére, sőt a korábban itt működő Tomori Pál alsó-magyarországi főkapitány is kénytelen volt kiüríteni azt, a vidék szerb lakossága — okulva az öt év előtti példából — tömegesen menekült az Al-Duna éa a Tisza védővonala mögé, és a Maros-mentén várta ki a fejleményeket.