Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)

maradék szerémségi birtokaitól is megfosztotta őket. Ezeket az 1460-as évek közepén csupán részlegesen kapták vissza, amikor a család visszatért Magyarországra. Igaz, ez sem volt kevés, hiszen a Brankovicok 1490 táján — időközben újabb adományokat is szerezve — hat uradalom birtokosaként még mindig az első negyedszáz legnagyobb nagybirtokos közé tartoztak. Ha a Brankovicokkal átmenetileg szigorúan bánt is, elődeihez hasonlóan Mátyás is jelentős birtokadományokkal igyekezett Magyarországhoz kötni a védőszárnyai alá menekült balkáni — köztük szerb — előkelőket. Brankovid egykori hadvezérének, Jakáa vajdának fiait, a Jakáidokat például akkora uradalmakkal jutalmazta a Maros-mentén, hogy a magyar nagybirtokosok rangsorában alig valamivel szorultak a deszpoták mögé. Ha nem is jutott nekik ekkora birtok, hasonló elbánásban részesültek a Mátyás-kor végén és a Jagelló- korban Magyarországra érkezett szerb urak — így például Milos" BelmoSevic, majd Pavel Bakid — is, s az alacsonyabb társadalmi állású szerb előkelők is számíthattak néhány falura. A befogadás és az adományok fejében azonban jóval nagyobb katonai erőfeszítéseket vártak tőlük, mint a magyar nagyuraktól. II. Ulászló király 1498. évi dekrétuma szerint a deszpotának 1000, Belmosevidnek pedig „összes huszárjával" kellett hadba vonulnia; sajnos, számukat nem ismerjük, ám az aligha lehetett jelentéktelen. A 16. század eleji kincstári kimutatások szerint a deszpota és a Jakáid-fivérek közel másfélezer könnyűlovast tartottak fegyverben, részben saját jövedelmeik terhére, részben a kincstár zsoldján. (Összehasonlításul: ugyanekkor a horvátdalmát-szlavón bán alatt hadakozó mozgó és várvédő lovasalakulatok összlétszáma alig haladta meg ezt a számot.) Ezek a számadatok arról tanúskodnak, hogy a szerb előkelők nyilván eleve jelentős kísérettel települtek Magyarországra, s folyamatos utánpótlási bázissal rendelkeztek ide menekült honfitársaik körében, ami önmagában is sejteti az 1459 után bekövetkezett újabb szerb menekülőhullám méreteit. Egy 1463. évi levél egyenest a török portyák által alaposan megdúlt Szerémség megújulását remélte ettől: „Rácország pusztulásából fog megújulni a szerémségi tartomány, amivel a rácok a Száva innenső oldalára jönnek és megszállják az elpusztult helyeket" — olvassuk benne.

3 A jelek szerint a levélíró reményei tökéletesen beváltak: vélhetőleg mindegyik előkelő beköltözése újabb mozgalmakat indított el a határmenti szerbiai területekről, s szakadatlanul folyt kisebb csoportok spontán átköltözése is. A 15. század végén és 16. század elején, amikor a szerbiai török uralom már jócskán konszolidálódott, s a nép kezdett beletörődni alávetett sorsába és igazodni új uraihoz, az ide betört „magyar" — köztük szerb