Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)

származású — hadvezérek tízezerszámra hajtották át erőszakkal a határ túlsó oldalára a szerb parasztokat. Sorra kimutathatók kisebb-nagyobb szerb tömbök a mohácsi csata előtt a Tisza-Maros-közén Csongrádtól Zarándig, s megtaláljuk a szórványaikat Erdélyben is. A kényszeráttelepítésekről beszámoló forrásokban olvasható, 50200.000 közt mozgó számadatok az első pillantásra ugyan eltúlzottnak tűnnek, de az érintett területekről készített korabeli török adóösszeírások azt mindenesetre igazolják, hogy a támadások valóban széles rendet vágtak az észak-szerbiai településhálózatban. Teljes hitelt mégsem adhatunk a számadatoknak, hiszen ha szó szerint vennők őket, úgy a magyarországi szerbek összlétszámát millió körűire kellene tennünk, aminek minden megfontolás ellentmond. Ellentmond még akkor is, ha — mint alább látni fogjuk — jelentős számmal lehettek olyanok is, akik, csalatkozván itteni várakozásaikban, illetve módjuk kínálkozván a szökésre — visszaköltöztek Szerbiába. De ellentmond még akkor is, ha a szerbek körében nagyobb pusztulással kell számolnunk, mint az ország belsőbb, védettebb részeit lakó, más etnikumoknál. A betelepedett szerbek eleve harcedzettebbek voltak, mint a magyar társadalom egyéb összetevői, amelyekre a tárgyalt időszakban az erős demilitarizáltság a jellemző. (Ennek következménye és egyben mutatója is, hogy a szétvert és lezüllött husziták oly nagy gondot okozhattak Magyarország lakosságának, s hogy Mátyás király is nagyobbrészt idegenekből szervezte meg híres zsoldosseregét.) A szerb hadszervezet a népfelkelés intézményére épült, s az áttelepült szerbek java része otthon is, új hazában is afféle fél-paraszt, fél-katona életmódi a kényszerült, hiszen időről időre meg kellett védelmezni önmagát — és ezzel a mögötte fekvő országot is — a végvárak résein át sűrűn betört török portyázóktól. Ez — ahogy ma mondanánk — állandó tréningben tartotta szerb lakosságot a magyar-török hatás mindkét oldalán. így aztán egyáltalán nem véletlen, hogy a későbbi magyar hadszervezet meghatározó elemeinek — a később jellegzetes magyar fegyvernemként egész Európában elterjedt könnyűlovas huszárságnak, a sajkákon a Dunát és a Tiszát őrző naszádos flottilának és talán a — részben lovon, részben gyalogosan harcoló — irreguláris hajdúságnak a gyökerei egyaránt a balkáni délszláv miliőbe nyúlnak vissza. Legénységük hosszú időn keresztül kizárólag vagy legalább is nagyobb részben délszlávokból — közülük elsősorban szerbekből — állott, s csak azután „magyarosodott" el, miután a szerbek már nem a magyarok, hanem a törökök oldalán keresték boldogulásukat. Mindebből egyszersmind arra is következtethetünk, hogy a beköltözött szerbség számarányát meghaladó mérték-