Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)

ezúttal is homályba vesznek, csupán azt tudjuk bizonyosan, hogy a deszpota messze a déli határoktól távol fekvő birtokaira pl. Debrecen környékére, valamint a világosvári uradalomba is telepített szerb parasztokat, s joggal feltételezhető, hogy határközelibb, szerémségi birtokain is így cselekedett. (Annak ellenére, hogy birtokai java részét magyar familiárisokkal kezeltette.) Különös figyelmet éredemelnek a kevei (Kovin, Keve m.) rácok esetéből levonható tanulságok, akiket I. Ulászló király 1444-ben — éppen a török veszedelemre hivatkozva — telepített át a Csepel-szigetre, a mai Ráckeve (Pilis m.) területére. Ebből ugyanis kitűnik, hogy szerb betelepülőkön nem szabad szükségképp a befogadó társadalomhoz képest erősen visszamaradt parasztnépességet érteni. Az al-dunai Keve ugyanis olyan széleskörű privilégiumokkal rendelkezett, hogy azokból a városfejlődés előrehaladott fokára, magasfokú belső szervezettségre és — mivel a ráckeviek új helyükön is buzgón kereskedtek — arra kell következtetnünk, hogy eredeti lakóhelyük is a balkáni kereskedelemben játszott szerepének köszönhette felemelkedését. Keve példája aligha egyedülálló, bár nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a Magyarországra települt szerbek jelen ismereteink szerint vajmi kevés szerepet kaptak az itteni városfejlődés következő, dinamikus szakaszában. Imitt-amott felbukkan egy-egy magasabb képzettségű szerb kézműves, de úgy tűnik, hogy a mezőváros-fejlődés a túlnyomórészt szerbek lakta országrészekben is inkább a magyarokhoz kötődött. így volt ez például a Szerémség egyik legjelentősebb mezővárosában, Újlakon is, amely 1526-ban — fejlettsége jeleként — megkapta Buda kiváltságait. Visszatérve témánk fővonalához: az a tény, hogy az 1443/1444. évi téli hadjárat és az 1444. évi magyar-török békeszerződés következtében Szerbia önállósága tizenöt esztendőre részlegesen helyreállott, aligha fékezte az átvándorlási folyamatot, hiszen a kis szerb állam az állandó fenyegetettség állapotában élt. A Magyarországot ért újabb támadások pedig „gondoskodtak" róla, hogy ne csökkenjék az elvándorlás másik ösztönzője: az elpusztított területek vonzása sem. Szerbia második, immár végleges bekebelezése (1459) után a szerb deszpota-család — rövid törökországi, itáliai, albániai és ausztriai hányódás után — ismét csak Magyarországon talált menedéket, s ez természetesen újabb lökést adott a szerb betelepülésnek. Eddigre Djordje Brankovid utódai már elvesztették az ország belsőbb részeiben birtokolt fekvőségeiket — nagyobb részüket még maga a deszpota engedte át Hunyadi Jánosnak úgymond az országa visszaszerzése érdekében tett erőfeszítéseiért —, s Mátyás 1458. decemberi országgyűlése még