Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)
Függelék SÍK SÁNDOR ÉS ZOLNAI BÉLA „VÉLEMÉNYES JELENTÉSE" SZERB ANTALRÓL I. Tekintetes Kar! SZERB ANTAL tudományos működésére vonatkozó véleményemet a következőkben bátorkodom előterjeszteni. Ha Szerb Antal tudományos működéseit a magyar irodalomtörténetírás fejlődésének folyamatában vizsgáljuk, akkor elődeit és munkáit elsősorban nem a szorosan vett szaktudomány művelői között, hanem a nagy magyar essaysták sorában fogjuk megtalálni. Ezekhez csatlakozik a részletkutatásban inkább a lényeget kereső problémaállításával, inkább új összefüggéseket mint új adatokat kutató ambíciójával, magas szempontjaival és művészi prózára való törekvésével. Ezt a magasrendű törekvést nem közönséges képzettség támogatja, amely kiterjed a nagy európai irodalmakra, de nem nélkülözi a klasszikus ismereteket (görögszakosnak indult) és a filozófiai alapvetést sem. Irodalomelméleti felfogásában szorosan csatlakozik az újabb német szellemtörténeti irányhoz, helyesebben annak magyar tovább fejlesztőihez (Thienemann, Horváth, Szekfű), de stílusa inkább francia mintákat követ és könnyedségével, (helyenkint könynyűségével), színességével és szellemességével a magyarok közül főleg Riedl Frigyest juttatja eszünkbe. Az irodalmi jelenségekkel félreismerhetetlen alanyisággal áll szemben; nem tudja, legtöbbször nem is akarja titkolni, hogy a kérdések, művek, írók, amelyekkel foglalkozik: személyes kérdések számára. Innen szokatlanul erős hajlama a lélektani elemzésre, egy-egy írói egyéniség lelki centrumának megtalálására, önérvényesítésének a formákkal, körülményekkel, kötöttségekkel szemben való izgató küzdelmére. Ezekkel az erényekkel függnek össze hibái is. Akinek az irodalom annyira személyes ügye, mint Szerbnek, ritkán tudja eltitkolni az egyes jelenségekkel szemben rokon-, vagy ellenszenvét. Ez, míg egyrészt rásegíti a belemélyedésre, másrészt sokszor viszi elfogultságba, egyoldalúságba, túlzásokba. Amit szeret, annak könnyen tulajdonít az objektívnél nagyobb jelentőséget; viszont ami neki idegen, a fölött könnyen siklik el, vagy színezi ridegebben. Találó ítéletek, frappáns megállapítások, mélyreható magyarázatok mellett azért nem egyszer találunk nála erőszakos osztályozásokat, rikíóan egyoldalú rajzokat, fölületes, csak első látásra tetszetős, valójában azonban a tényeken erőszakot tevő jellemzéseket, csoportosításokat. Olvasmányai is minden gazdaságuk mellett bizonyos hézagosságot mutatnak: otthonosan mozog az irodalomtörténetírás újabb anyagában, de nem egyszer elhanyagolja a régibb, alapvető munkákat, amelyekből pedig az újabbak nem egyszer merítenek. Ebben is bizonyos egyoldalúság jellemzi a vele rokon törekvésű kutatók és essaysták javára. Ez az egyoldalúság főleg akkor lesz bántóvá, amikor — és ez nem egyszer megtörténik nála — polemikus éllel, sőt gúnyolódással jelentkezik. Fokozza ezt az a tudatos törekvés, amellyel nagyon színes, érdekes stílusra törekszik, könnyen olvasható, sőt mulattató akar lenni. Mindez a szakembert olykor kellemetlenül hangolja az íróval szemben, de nem változtat azon, hogy munkáinak szempontjai, nem egyszer tartalma is új értékeket hoz, melyeknek hatása fiatalabb irodalomtörténetírásunkban már ma is megállapítható. Munkássága meglehetősen sokoldalú. Első tudományos művében, a Kölcsey c. disszertációban főkép Kölcsey legsajátosabb egyéni vonását, az ő nagy belső magányosságát igyekszik kidomborítani. Megpróbálja elemezni és tipológiába foglalni a szentimentális lélekalkatot. Kölcsey munkásságából a romantikánakjellegzetes „önmagától menekülő" mozzanatát emeli ki és vizsgálni próbálja azt a „távoli birodalmat", ahová Kölcsey testetlen vágya száll. A szentimentalizmus és az elvágyódás motívumain át Kölcseyt belekapcsolja az európai lélektörténetbe.