Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)

Második nagyobb tanulmánya, az Udvari Ember, egy emberfajtának fenomenológiájával foglalkozik, Castiglionénak a mi irodalmunkban is nevezetes Cortegianója alakján keresztül. Az Udvari Embert a történelem három nagy korszakának érintkező pontján mutatja be, mint középkori és renaissance elemeknek vegyülését az új életre támadó ókori gondolattal, platonikus és stoikus eszmékkel. Ezt az essayt a sokoldalú és érdekes összefüggésekbe hozott ismeretanyag teszi gondolatébresztővé. Újszerű értéke, hogy szociológiai magyarázatot próbál adni a XVII. és XVIII. század klaszszicizáló udvari irodalmának. Következő tanulmánya, A magyar újromantikus dráma, jóval színtelenebb az előzőknél. Fő értéke az újromantikus mozgalom társadalmi hátterének keresése. Ezt a mult század második felének diadalmasan előnyomuló kapitalisztikus fejlődésében találja meg: a gyarapodó polgárság élete, nem lévén problematikus, az élet szintelensége ellen az irodalomban és a színpadon kereste a kiegészítést, az álmot, a mesét. Ezután két rövidebb tanulmányban a romantikus esztétikának egy alapvető és napjainkban is nem egyszer fölmerülő problémájával, az ihlet mivoltával foglalkozott, William Blake-w\ szóló értekezésében egy XVIII. századi angol misztikus költőn, Az Ihletett Költő c. tanulmányában pedig Berzsenyi Dániel költészetén keresztül vizsgálja a kérdést. Felfogása szerint Berzsenyi részese volt a kor preromantikus mozgalminak, melynek egyik legfőbb elméleti tanítása az ihlet, az extatikus alkotó állapot. Berzsenyi, aki irodalmunkban a legmagasabbrendű ihlet egyik fő képviselője, teljes tudatossággal kereste ezt a lelkiállapotot, és ebben legnagyobb segítségére volt az antik versforma, mely felszabadította association". Szerb itt nyilvánvalóan Horváth Jánosnak kitűnő Berzsenyi-essayjéből indul ki és új szempontokkal támasztja alá, de egészíti is ki Horváth Jánosnak az eddigi Berzsenyi-felfogással szembeforduló megállapításait. Ez a két kisebb tanulmány minthogy kiegészítése a Magyar Preromantika c. monográfiájának, amely tudományos szempontból kétségtelenül legjelentősebb műve. Ebben a munkában Szerb a magyar irodalom XVIII. századbeli felújulásának lelki gyökereit keresi. Az eddigi kutatásokkal szemben, melyek e mozgalmakat a felvilágosodással való összefüggésükben vizsgálják és ezirányú összefüggéseiket messzemenően tisztázták is, Szerb reá mutat arra a tényre, hogy a felvilágosodás nem tudja mindenestül megmagyarázni ezt a nagy történeti folyamatot, főleg képtelen okát adni annak a hatalmas páthosznak, annak a gáttörő lendületnek, amely olyan sokfelől elindulva, de olyan egy-ritmusú lelkesedéssel jellemzi ezt a korszakot. Felhívja a figyelmet arra, hogy a romantikus hullám nyugaton már a XVIII. század hatvanas éveiben elkezdődött, ezt a korai korszakot szereti az újabb francia és német irodalomtörténetírás preromantikának nevezni (Rousseau, Herder, ossianizmus). A preromantika jelszava : vissza a természethez, a néphez, a múlthoz, az ősihez, önbizalmat öntött a kis nemzetekbe és új lendületet adott kezdődő irodalmi életünknek. Szerb sorra elemzi a felújulás nevezetesebb íróit és kimutatja bennük, a rousseaui gondolat jelentkezését. Művének érdekességét a lélektörténeti vizsgálati mód adja meg. Szerb itt szorosan csatlakozik az újabb nyugati kutatások (Van Tieghem, Mornet, stb.) eredményeihez, nálunk azonban úttörő kísérlet ez egy irodalmi korszak jelenségeinek egy közös lelki tényből való levezetésére. Ez a szempont —• bár kizárólagossága kétségkívül túlzásokra és elrajzolásokra is vezet, — a vizsgált írókat eddig észre nem vett oldalukról mutatja be, és számos, eddig elhanyagolt összefüggésre új világot derít. Az utolsó évek fiatal szakirodalmában e munka hatása máris gondolatébresztőnek bizonyult. Vörösmarty-tanulmányok c. essay-sorozata az előző munkának mintegy folytatása. Középső, filológiai jellegű részében Vörösmarty stílusának, eposz-elméletének, költői attitűdjének preromantikus gyökereit kutatja, és az ossianizmusban, a sírköltészet formulájában bárd-pózban találja meg. Igazi érdeklődése azonban itt is elsősorban a költőszemélyére irányul: a kor, a hagyomány és a hírnév hozta kötöttségek mögött rejlő emberre, akiről érdekes, eleven, bár kissé önkényesen színezett képet rajzol. Szerbszerint a fiatal Vörösmarty alapvonása a megsemmisülésbe visszasóhajtó preromantikus ösztön, mely elől a férfi Vörösmarty a hazafias-altruista munkába mené-