Apró Ferenc: Gergely Sándor az aktivisták szobrásza (Szeged Művelődéstörténetéből 3. Szeged, 1986)

ívelést keresztezi az anya bal lába és a gyermek jobb lába alkotta átlós erővonallal. E két fő erővonal támogatást is kap: a félkörívet egyik oldalról a gyermek háta, másik oldalról az anya bal alkarja kíséri. Az átlóval párhuzamos az anya jobb alsó lábának és bal fölső karjának a vonalvezetése. A szobor fölső részének — a gyermek feje, tompora és az anya bal válla bezárta — háromszögbe komponálása segíti, hogy a két alak körvonala közös, kecsesen finom vezetésű egységbe olvadjon. Érdekes megfigyelnünk, hogy Gergelynek ezen a munkáján már olyan stilizált részletek bukkanak föl, melyek a kubisztikus megoldás irányába mutatnak. Az anya kézfeje, de még inkább a mellkasvonal jelölése hasonló megoldású, mint a kubista Torzón. E korszakának utolsó — ismert — darabja a Juhász Gyula-portré (3. kép). Gergely a sokat szenvedett, megtört embert örökítette meg, akinek arca hűen tükrözi lelki állapotát. Az első öngyilkossági kísérleten túl levő, hosszú ideig klinikán kezelt költő fürkésző, szorongó tekintettel néz maga elé, mintha azon tűnődne, mi rosszat hozhat még az élet. A nyugtalan, vibráló felület is ezt fejezi ki. A mű gipszváltozatát A Hét 1918. szeptember 29-i száma közölte (15). Igaz, hogy a művész nem a forradalmakban jelentős szerepet játszó költőt mintázta meg, ám az elmúlt hét évtizedben így is ő készítette Juhászról a legérzékenyebb, a legtöbbet mondó portrét. Második, kétségtelenül legerősebb korszaka a Tabu és a Torzó kiállításával (1918. nov. 10.) kezdődött, és a külföldre távozásáig tartott. Gergely ebben a másfél esztendőben szobrászatunknak máig nem méltányolt úttörője, élenjárója volt. A századfordulón és a századelőn megrekedt a magyar plasztika általános fejlődése: elegendő az elburjánzott naturalizmusra, a kifáradt emlékműszobrászatra, Zala múltba forduló neobarokkjára és a lapos életképszobrászatra hivatkoznom. Az első újítók — hogy csak a legnevesebbeket említsem — Beck Ö. Fülöp, Fémes Beck Vilmos és Vedres Márk voltak. (Csáky 1908-ban Párizsba ment.) Gergely és Beck Ö. Fülöp — bár az utóbbi nem volt a müncheni akadémia növendéke, — azonos mestertől, Hildebrandtól tanult. Vissza a szobrászat igazi törvényeihez, az antik, főleg a reneszánsz plasztika szerkesztési elveihez, — tanította és írta nagyhatású könyvében (Das Problem der Form in den bildenden Kunst) a müncheni professzor. Ennek érdekében — Michelangelo példája nyomán — a közvetlen kőbe faragás elsőbbségét hirdette. Ám amíg a kőszobrász Beck Ö. Fülöp a század első évtizedének a végétől mindezt megvalósítani igyekezett, addig Gergely más úton indult el. Mikor fölismerte, hogy a szobrászat fejlődésének az iránya lényegében megegyezik mesterének a tanításával, visszatért kedves anyagához, a kőhöz, és két hónap alatt olyan, a korral lépést tartó remekműveket alkotott, melyekben a korábban hiányolt anyagszerűség is tökéletesen érvényesült. Nem kisebb kritikus, mint Bálint Aladár írta a Tabu (4. kép)