Lengyel András: A Szegedi Fiatalok dudari falutanulmányozása (Szeged Művelődéstörténetéből 2. Szeged, 1985)

bizomány embere, néhány hónapja van itt. Úgy érzi magát, mint Ovidius Tomiban. Aztán odaszállingózik az oszlop köré az öregek fia, javakorabeli férfi, persze falusi értelemben: harminc és negyven között, aztán annak felesége, pendelyes gyerekkel a karján és tizenegyéves fia. Az öreg ösmeri már az idegeneket, rajtam kívül [...]. Vallatjuk, mint valami főtárgyaláson, ha nem is a vádlottat, de legalább is a tanút. A tanártól hozzám megy a német szó, átvedlik magyarrá. A felelet visszaszáll magyarul, a kisasszonnyal versenyt fordítjuk. Hogy hívják? Miért hívják Postás Jakab Pálnak? Mert hatan vannak Jakab Pálok a faluban, ő pedig valamikor rövid ideig a postát hordta. Hogy hívják a feleségét? Ötvenkét éve házasok. A vén ember svábosan is tud. Egy közeli faluban polgárnál szolga volt. Apja, anyja neve? Azok hol éltek? Ebben a faluban. Nagyanyja, öreganyja ugyancsak itt élt. Neki mennyi földje van? Harmadfél holdja, ebből egy hold leadott (megváltott) föld. A ház az övé, éves süldője van, lova, tehene nincs. Kilenc gyerek volt, ketten meghaltak a háborúban. Most egy lány meg két gyerek él még. (Csak a fiú a gyerek.) Kettő halva született. A két fiú nős. A Pali elvette a helybeli bába lányát, a Sándor felesége, az is falubeli, itt áll a gyerekkel a karján, ez az Irénke, egyéves, a fiú Sándor meg tizenegyéves."

89 S így tovább. „Még mindig dolgozom — mondja Postás Jakab Pál. — Tizenhároméves koromtól fogva mindig másnak keze-lába voltam. Édesapám harmincéves korában nyúllesen a lába fejébe lőtt, brandot kapott a lábába, ettől meghalt. Mi akkoriban százötven forinttal tartoztunk a Breier zsidónak, mi gyerekek kicsinyek voltunk, nem tudtuk a földet magunk megdolgozni, ezért bérbe adtuk, egy fertály birtok volt. Nem tudtunk fizetni, a földet elárverezték. Ez persze apránként mondódik, kérdés meg felelet németül-magyarul, magyarul-németül ide-oda röpköd. Szórul-szóra fordítok, a német tanár nagy örömére: Ich war immer die Hand und Fuss eines andern."

9 Mind minden ilyen munkának, természetesen a dudádnak is kulcskérdése volt a tanulmányozandók és a kutatók viszonya : hogyan fogadják a falusiak a faggatózást, hogyan tűrik el az életükbe való betekintést. Tomori Viola jól előkészítette a kutatást; személyes varázsával, figyelmességével, tapintatával a maga s a falukutatók mellé állította a dudariakat. A viszony így a parasztok és a falukutatók közt kezdetben igen jó s barátságos volt; a parasztok nyíltan, közlékenyen reagáltak a kérdésekre, föltárták életüket. Az adatfelvétel azonban szükségszerűen érzékeny pontokhoz is eljutott; a kutatók, óhatatlanul, olyan problémákat is megbolygattak, amelyek — nyilván mert változtathatatlanok voltak — fájtak az embereknek. A kutatóknak ugyanis, mint kívülállóknak, kérdezniük kellett olyasmiket, amelyek ugyan lényegesek, hozzátartoznak a falu életéhez, de amelyekről a falusi ember nem szívesen beszélt. Egy