Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2002 (Szeged, 2003)

NÉPRAJZ - Lele J.: Néprajzi világom Bálint Sándor közelében

Házunk építéséhez kevés saját tőkével és nagyobb hitelekkel fogtunk hozzá, mely utóbbinak meglehetősek voltak a kamatai. 1968-ban előrehaladott szembetegségeim - farkasvakság, rövidlátás, csőlátás - miatt rokkantnyugdíjba kényszerültem harmincegy éves koromban. Egy esztendeig voltam táppénzes állományban, közben az 1967-ben Bálint Sándor biztatására - megkezdett néprajzi tárgy- és emlékanyag gyűjtést folytattam. A tárgyakat házunk alagsorában rendeztem, hiszen a ház már úgy épült meg, hogy ott később tápai parasztház tárgyait befogadó szobák kialakulhassanak. Megépítettem két tápai ágasos-csömpölyeges ház makettet, majd egy harmadikat és a tápai templom 1770-ben épült állapotát, amely megőrizte a 13. századi gótikus kápolnaszentélyt is. A tárgyakat először ideiglenes, majd 1970-től végleges, a szegedi múzeumtól kapott tárgyleltárkönyvben vettem nyilvántartásba. A szegedi múzeumban napi négy órás foglalkoztatásért havi 500 forintot kaptam, a rokkantsági nyugdíjam 1240 Ft volt. A feleségem - a sütőiparban volt raktáros - havi 1300-at keresett, miközben a havi építési törlesztésünk 1650 Ft volt. A maradékból éltünk a legnagyobb szerénységben, közben neveltük 1963-ban született József nevű gyermekünket. A szegedi múzeumban Juhász Antal mellett kaptam foglalkoztatást: a néprajzi raktárban lettem gyűjteménykezelő. Jártuk a szegedi tanyavilágot: tanyakutatás, -felmérés, tanyai eszközleltár készítés volt a dolgunk. Nemegyszer reggel 8 órától délután 6 óráig kint voltunk a tanyák közt. Kezdetben a madzagvasúttal mentünk gyűjteni. Megesett, hogy egy megállóban leszálltunk, s onnan a homokban gyalogoltunk tanyáról-tanyára. A gyűjtött anyagokat és a filmfelvételek negatív kockáit folyamatosan leltároztuk. Bálint Sándor igen gyakran meglátogatott, hogyan érzem magamat, majd fölment az akkor még a Közművelődés palotájában, a múzeummal közös épületben lévő könyvtárba. Délelőtt a múzeumban, délután Tápén dolgoztam, ami azt jelentette, hogy egészen napjainkig (annak ellenére, hogy az úgynevezett részmunkaidőm mindössze négy óra volt) általában 10-12 órát foglalkoztam a néprajzgyűjtéssel és feldolgozással. Közben a ház építését kellett befejezni, s volt a téesztől kevés, a szüleim nevén lévő kis- és nagyháztájink, amelyeken gazdálkodtunk, hogy a nagyon kevés kenyérre valót ki tudjuk egészíteni. Messze nem panaszkodás ez, hiszen megszoktuk már, hogy nap-nap után sült vöröshagymás kenyeret ettünk. Ünnepnek számított, ha egy-egy szelet parizert tudtunk venni, s ha Józsi fiunknak adhattuk titkon, megvonva magunktól. (Feleségem a sütőipartól heti egy félfehér kenyeret, havonta egy kiló zsírt, három havonta egy kiló sót és egy kiló gyümölcsízt kapott juttatás gyanánt. A Pick gyárból aktív koromban én is kaptam - de én már pénzért,