Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1999/2000 (Szeged, 2001)

HELY- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Halmágyi P.: „Hatvan éve történt”. Lengyel katonák Magyarcsanádon 1939 őszén

10. gépesített lovasdandár parancsnoka szinte teljes egységét átvezette Magyarországra. Ez a dandár alkotta a később Franciaországban felállított 1. pc. hadosztály magvát. Magyarország északkeleti határain mind nagyobb és nagyobb tömegben jelentek meg a menekülők. Az érkező lengyeleket fogadó spontán lakossági akciókat (élelmezés, ruházattal történő ellátás, szállásadás) szervezett mederbe kellett terelni, és az egész országra ki kellett terjeszteni. A budapesti lengyel nagykövet érdeklődésére Csáky külügyminiszter közölte: a katonákat a nemzetközi előírásoknak megfelelően lefegyverzik és internálótáborokba irányítják, míg a polgári menekültek között különbséget tesznek aszerint, hogy el tudják-e magukat látni, vagy támogatásra szorulnak. Ez utóbbiak polgári menekülttáborokba kerültek, és a magyar állam gondoskodott is róluk. A kormányzati intézkedések a szeptember 23-i minisztertanácson születtek meg. A polgári menekültek ügyeit november 3-áig a Magyar-Lengyei Menekültügyi Bizottság - mint társadalmi szervezet - intézte, ettől kezdve pedig a BM. IX. (szociális) osztálya, dr. Antall József - néhai miniszterelnökünk édesapja - vezetésével foglalkozott ezekkel a kérdésekkel. A Hadügyminisztériumban sürgetőbb volt a lengyel menekültügyet rendezni, hiszen az érkezők többsége a lengyel hadsereg tagja volt. így már szeptember 22-én megszületett az állásfoglalás, mely szerint: „A lengyel katonai menekültek nem tekintendők hadifoglyoknak, csupán a háborús viszonyok között internált külföldieknek." Bartha Károly hadügyminiszter szeptember 25-én felállította a minisztérium I. Csoportfőnökségének keretében a 21. osztályt, melynek feladatául a lengyel katonák és hozzátartozóik, ill. a polgári alkalmazottak elhelyezésével, gondozásával kapcsolatos ügyeket szabta. Az osztály vezetője Baló Zoltán ezredes lett. A gyakorlati munka már a határállomásokon elkezdődött, ahol a katonákat lefegyverezték, nyilvántartásba vették és rövid pihenő után útnak indították az ország belsejében fekvő valamely város laktanyájába, vagy honvéd üdülőkbe, katonai szanatóriumokba, táborokba. A katonai egységek határon történő lefegyverezéséről Antall József 1946-ban írott könyvében így emlékezett meg: „A lefegyverzésnél a magyar hatóságoknak igen nagy gondot okozott a megoldásnak az a formája, amely a lelkileg amúgy is megrendült lengyel katonák büszkeségét, hazafias érzését és érzékenységét nem sértette. Amint a menekült lengyel katonák későbbi megnyilatkozásai igazolják, a lefegyverzés is a hagyományos magyar-lengyel barátság szellemében folyt le úgy, hogy ezt a szomorúan fájdalmas aktust barátságosabban és kíméletesebben aligha lehetett volna megoldani, mint ahogy a magyar katonai hatóságok megoldották. Bátorították, biztatták, lelkesítették a lengyelé-