Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1993/1994 (Szeged, 1997)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Orbán Imre: Adalékok Püspöklele XIX. századi vallási viszonyaihoz

kereszt- vagy bérmaapa, a más községben lakó gyermek ezt a nevet kapta. A szent közkedveltségének további jele, hogy noha a fönt említett új templom védelmezője nem ő, hanem a Magyarok Nagyasszonya lett, a leleiek ragaszkodása folytán a templom főoltárán elhelyezték Illés életnagyságú, szép faragású faszobrát is. A XIX. századi Lele minden értelemben, egyházi tekintetben is kicsinynek számított. Lakóinak száma, akik mind magyarok és katolikusok, még a század közepén is csak néhány száz főt tett ki. Az itt végzett egyházlátogatások adatai szerint 1835-ben a községnek 77 házasságában összesen 349-en éltek, akik közül 231-en voltak ekkor már elsőáldozók. A „gyónásra nem alkalmasak" száma, valószínűleg majdnem mind kisgyermek, 118. 1859-ben a 74 házasságban 373-an, 245 elsőáldozását már elvégzett mellett 128 még „nem alkalmas" volt. Egy 1865-ös összeírás szerint az akkor álló mintegy 80 házban 435 lélek lakott. A népesség oly csekélynek számított, hogy Makra Imre makói plébános 1859-ben így nyilatkozott: „Inducendi ad earn proprii Parochi non subversarur nécessitas", azaz saját plébános odahelyezésére nem mutatkozik szükség. Az egyháziak a népesség összeírását egyébként évenként elvégezték mégpedig oly módon, hogy a húsvéti gyónás alkalmával kapott és gyónás elvégzését igazoló nyomtatott cédulákat a húsvéti gyónásra kitűzött idő lejárta után összegyűjtötték és számba vették. A plébános párbér címén minden házaspártól két rajnai forintot és egy pár csirkét kapott. A falu kicsisége miatt nem volt ellátva semmilyen egyházi intézménnyel, filiaként Makóhoz tartozott. Leién úgymond „magukban" éltek a hívek. Templom vagy kápolna nem volt. Mindössze egy festett pléh Krisztussal ellátott fakereszt állott a néhány tucat ház közepén. Melléje egy haranglábat építettek természetesen szintén fából, melybe Kőszeghy László püspök adománya folytán 1803-ban egy kilencven rajnai forint értékű harang került. Ezután mindig ez szólt reggel, délben és este, jelt adván az angyali üdvözletre. A kereszt és a harangláb gondját a helyi közösség viselte. Tudunk róla, hogy 1834-ben, 1854-ben és valószínűleg ezután is rendszeresen sor került a megújításukra. A renoválások után a makói plébános mindig megáldotta ezeket, ahogyan az ottani plébánia história domusa tudósít bennünket, ez 1854. május 25-én megtörtént. A javítások jelentette nem túl magas költségeket, jobbára a faanyag biztosításáról és festéséről lehetett szó, a leleiek viselték. A keresztnél a hívek magánájtatosságokat rendszeresen végeztek, énekeltek, imádkoztak, esetleg gyertyákat gyújtottak, de hivatalos egyházi szertartásokat előtte nem tartottak. A faluban misét sem mondtak. A helyiek vasár- és ünnepnapon az anyaegyházba, azaz a makói Szent István-plébániatemplomba mentek misét hallgatni. Ha az alkalmatlan időjárás vagy az áradások miatt nem tudtak a városban részt venni a szentmisén, akkor a helyi