Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1993/1994 (Szeged, 1997)

IRODALOM- ÉS SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Lengyel András: Egy fejezet a Tiszatáj történetéből (1971-1975)

újabbkori magyar művelődéstörténet lényeges folyamataiba enged belepillantani. A 75 utáni lap ugyanis valójában olyan „másolata" csak a korábbinak, amelyben a tudatosan vállalt folytatást már egy új egyoldalúság színezett át. A szekértábor-szervező ambíció 1975 után a kvalitás méltánylása fölé kerekedett. Hogy e rejtett elmozdulást igazán megérthessük, vissza kell nyúlnunk a hetvenes évek eleji megújuláshoz, a lap ugrásszerű följavulásához. A Tiszatáj az 1960-as években, kivált az évtized második felében furcsa, felemás folyóirat volt. Érdekes és érdektelen, a szellemi élet élvonalába tartozó és provinciális, a kultúra szempontjait érvényesítő és az uralkodó politika igényeihez igazodó írás egyaránt volt benne. Egy sajátos, a kor általános viszonyait tükröző, de a szegedi értelmiség speciális állapotából is fakadó eklektika jellemezte. Szerkesztői és munkatársi gárdája is meglehetősen eltérő irányultságú, képességű és szándékú emberekből tevődött össze. A főszerkesztő, Andrássy Lajos például gyönge költő s elkötelezett pártember volt, magában a szerkesztőségben pedig szürke írót s rutinból dolgozó újságírókat (pl. Papp Zoltán) ugyanúgy fölfedezhetünk, mint dinamikus fiatal szerkesztő-egyéniségeket, akik már szélesebb körű nagyobb műveltséget, új orientációt s irodalmilag is teljesen új ízlést képviseltek. A lapban közölt, sokfelé irányuló, ízlésben, irányultságban és kvalitásban egyaránt különböző írásokat csak egyféle lokális-regionális igény fogta egybe. A Tiszatáj ambíciói szerint csupán szegedi lap volt. Anyagából elsősorban a helyi irodalmi és kulturális hagyományokat föltáró, filológiai jellegű cikkek és adatközlések, a fiatal írók s költők ígéretes írásai, olykor egy-egy évfordulós tematikus összeállítás (pl. a Bartók- és József Attila-szám) emelkedtek ki. A fölemelkedést e szintről több körülmény véletlenszerű összekapcsolódása eredményezte. Egyrészt a hatvanas évek második felétől érvényesülő politikai és kultúrpolitikai nyitás, az ún. új gazdasági mechanizmus bevezetésének járulékos következményei a hatvanas évek végére Szegeden is érzékelhetővé váltak. Ennek eredményeképpen 1969 végén - bár mondvacsinált ürüggyel leváltották az addigi főszerkesztőt, akinek hozzá nem értése, alkalmatlansága akkor már széles körben ismert volt. Az új főszerkesztő, az egyetemi könyvtár akkori igazgatója, Havasi Zoltán pedig - bár ő sem bizonyult igazán operatív szerkesztőnek - kellően nyitott és nagyvonalú volt, s engedte szabadon dolgozni a szerkesztőség dinamikus embereit, Kovács Sándor Ivánt és Ilia Mihályt. Ez önmagában is számottevő profiltisztulással és színvonalemelkedéssel járt. A döntő azonban egy látszólag véletlen és esetleges személyi változás lett; a tanulmány- és kritika rovat addigi vezetőjét, Kovács Sándor Ivánt 1971 márciusában a budapesti Kortárs folyóirat szerkesztőjévé nevezték, s így a Tiszatájon belül Ilia Mihály szerepe vált meghatározóvá. Ez a változás azért bizonyult döntőnek, mert Ilia és Kovács Sándor Iván