Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1993/1994 (Szeged, 1997)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Szuromi Pál: A gyökérlét mítosza. Kalmárné Horóczi Margit: Ünnep

Már csak azért is, mert az alkotó hosszú évekig rajzot tanított, szakkört vezetett egy kecskeméti iskolában. És csakugyan: a korai Nagyanyám kendőjén már ott világít egy suta, széttárt karú nebuló. Amikorra ellenben e spontán, esetleges figurák beépülnek az érettebb művek közegébe, valahogy megregulázódnak. Mintegy tudomásul veszik a népi szemléletre jellemző szikárabb, mértaniasabb formarendet. Feltűnik azután: Horóczi Margit hol a vékonyabb, törékenyebb keresztlétre hivatkozik, hol meg vaskos, már-már monumentális megfelelőikre. Az anyaság képzete mindenesetre majd mindig az utóbbi formátumban jelentkezik. Akár az Ünnepen is. Ám honnan ez az erőteljes, monstrum corpus alakzat? Közismert ugyanis: a krisztusi gondolatra utaló képzőművészeti ábrázolások lépten-nyomon a szokványos, inkább gótikus küllemű keresztmotívumokat idézik. Más kérdés, hogy a naiv, népi kőfaragók faluszéli feszületei gyakran eltértek a professzionálisan elfogadott aránybeli normáktól. Ha átlapozzuk A magyar nép díszítőművészetét (Domanovszky György, Akadémiai K. Bp. 1981.), akkor a Nógrád megyei kőcorpusok egynémelyikében könynyen felismerhetjük az alkotó által alkalmazott sajátos viszonyrendet. Azaz a vaskos, méretes kereszt és a vékony, törékeny figura kontrasztját. Csakhogy az Ünnep kompozícióján egy személytelen anyacorpussal szembesülünk. Ámde Horóczi Margit így sem tagadja meg női mivoltát. Először is a vaskos, erőteljes feszületformával öntudatlanul is becsempész valami markáns, férfias elemet a képbe. Azt is mondhatnám: egyféle titkos varázslatossággal majdhogynem teljessé teszi a család, az Ünnepi képzetét. A következő lépésekben viszont a női természet elidegeníthetetlen specifikumait hozza felszínre. Akár az ősi temetkezéseknél: ő is díszes, méltóságos, füzérekkel átszőtt öltözetet ad kifeszített figurájára. Aki ilyenformán valami védelmező, áldást osztó pappá szelídül. Ráadásul a képfelület egészét behálózó pöttyöző előadással egészen légies, álomszerű könnyedséget és átlátszóságot kölcsönöz a formák megjelenésének. E „pointilista" tolmácsolásnak azonban édeskevés köze van a századforduló analitikus, tudományos ízű színkezeléséhez (pl.: Seurat felfogásához). Ennél ez oldottabb, közvetlenebb, érzékibb természetű. Valami olyasmi, mint ami az egykori göcseji asszonyok vértelek díszítéseiben megnyilvánult (1.: A magyar nép díszítőművészete, 26-27. 1.). Habár itt mindenképpen fegyelmezettebb, tudatosabb a komponálás. Ennél tovább nem érdemes belemenni e kitűnő műalkotás boncolásába. Hisz az alkotó egyszer a vaskos, erőteljes szobrászi formákból töltekezik, máskor a grafikai jellegű színes pontocskákat alkalmazza. Ámde épp e festészeten kívüli műfajok szerves ötvöződéséből keletkezik egy szuverén szellemiségű piktúra. Amely szemlátomást a színek hangulati, érzelmi tónusára bízza legfőbb közlendőit. Ennek ellenére szó sincs itt oldottabb művészi