Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1993/1994 (Szeged, 1997)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Szuromi Pál: A gyökérlét mítosza. Kalmárné Horóczi Margit: Ünnep

SZUROMI PÁL A gyökérlét mítosza Kalmárné Horóczi Margit: Ünnep Több mint negyedszázados művészi pálya áll mögötte. Eredetileg csak asszonynak készült: „...aki szoptatja a gyermekeit..." - írta önmagáról. „Ennek a feladatnak a tökéletes véghezvitelére készítgettem fel magam. Féltem, mi lesz, ha nem tudok eléggé szeretni, aggódni, szenvedni, lemondani. Mi lesz, ha elhibázom valahol." Aztán beteljesült vágya. Feleség lett, asszony lett, másrészt fizika-kémia szakos tanár. Időközben azonban egy másfajta „szerelem" is belépett életébe. Folytonfolyvást rajzolt, rajzolt és festett, mint egy megszállott lélek. Mert itt sem akart hibázni. Nem voltak ugyan meghatározó erejű mesterei: pusztán tehetségére, szorgalmára, kitartására hagyatkozhatott. Mégis célba ért. A nyolcvanas évek környékétől meggyőzően érett, egyéni hangvételű lírai látomások kerülnek ki műhelyéből. A konzekvens, hiteles magatartás jellemzi munkásságát. Nála a korai, személyes töltetű szimbolikus, szecessziós szemlélettől úgyszólván töretlen út vezet a tágasabb léptékű szürrealista komponálásig. De itt is megőrzi a növény-, a virág-, a természeti motívumok fundamentális, alapozó szerepét: ahogy ez a népművészetben is nyilvánvaló. Ám alanyi festészetet teremt. Számára az a legfontosabb dilemma: kicsoda ő tulajdonképpen. Majd ezen keresztül kitágítja horizontját. Rákérdez a női lét titokszerűségére, szépségére és értelmére, aztán az anyai küldetés mibenlétére is. Egyszóval a művész festőként is nő marad. Miként Kaffka Margit vagy Szántó Piroska és Anna Margit munkásságában is hasonló attitűdökkel találkozhatunk. Ennek ellenére hazai képzőművészetünkben nincs még egy alkotó, aki Kalmárné Horóczi Margitnál szisztematikusabban, igényesebben felvállalta volna a második nem vizuális önvizsgálatát. Talán az Ünnep című nagyméretű akril kép elemzésével bizonyíthatok ebből valamit. A feltűnően vaskos keresztfán füzérekkel övezett, kifeszített nőalakot észlelünk, míg körülötte vidám mozgású, pálcikaformátumú gyerekek nyüzsögnek. Pedig a síkszerűség és az architektónikus szerkesztettség uralkodik a képen. Ami azért nem jelent túlzott határozottságot, keménységet. Elég ehhez megfigyelnünk a formaelemek esetleges, gyöngéd hullámzását, egyben a színes pontocskák zenei könnyedségű oldottságát. Nem is szólva a növény- és virágmotívumok ritmikus, kecses megjelenéséről. A méltóságos, lírikus és harmonikus összkép mindazonáltal jótékonyan elrejti a részletek közt vibráló formai, tartalmi feszültségeket. A művész