Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1993/1994 (Szeged, 1997)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Szuromi Pál: Fiatal szegedi képzőművészek

demonstrálják. Maga a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának működése is csupán harmincegynéhány évre tekinthet vissza. Ez pedig azt jelenti: a hazai művészeti életben a hatvanas, hetvenes évekig a fiatalság tényének nem volt különösebb jelentősége. Itt sokkal inkább a nemzedéki, szemléleti folytonosságra, a szervesebb hagyományépítésre esett a hangsúly, mintsem a generációs másság és újszerűség határozottabb megmutatására. Csakhogy évtizedeinkben alaposan megváltozott a társdalom kulturális értékrendje. Mindnyájan tapasztaljuk például, hogy a képzőművészet rangja jócskán megcsappant. Míg a korábbi generációk pályáján az első önálló bemutatkozásoknak érdemleges súlya és rangja volt, addig ez mostanra csak illúzió lett. Mert túl sok a rendezvény, túl sok a kiállítás. Nos, lényegében ezekből a társadalmi mozzanatokból ered, hogy a fiatal alkotók csoportos jelentkezéseiben ugyanúgy szerepet kap a megcsontosodott, popularizálódott társadalmi, szellemi viszonyok elleni protestálás, mint az önmegmutatás, a létezés és élni akarás elemi jellegű kinyilvánítása. Miként az is kiderül itt: ezek az alkotók éppúgy nem hisznek túlságosan önmaguk művészi erejében, ahogy szűkebb környezetük esztétikai fogékonyságával is elégedetlenek (1. Kinek Art). Vagyis egy szkeptikus nemzedékkel van dolgunk. Az ismétlődő nemzedéki felvonulások mindenesetre meg is téveszthetik a nézőt. Arra gondolhatunk: Iám, itt egy kollektív szellemű művészgárda jelentkezik. Holott szó sincs erről. A fiatal szegedi alkotók legtöbbjét ugyanis egyféle generációs magányosság jellemzi. Még saját korosztálybeli társaikkal sincs elevenebb, tartalmasabb emberi és művészi kapcsolatuk, nemhogy az idősebb évjáratú alkotókkal. Igaz, kivételek most is akadnak (pl.: Darázs J. és Sejben L. barátsága, szövetsége), de ezek csak megerősítik az átfogóbb helyzetet. De mivel magyarázható e nemzedéki magányosság? Természetesen soksok társadalmi, szociológiai és pszichológiai tényezővel. Ám az sem mellékes itt, hogy a szegedi fiatalok legtöbbje kerülő úton jutott el a művészi pályára. Azaz: autodidakta módon, önerőből. A Kinek Art bemutató résztvevői közül például csak ketten végezték el a Képzőművészeti Főiskolát. A többiek pedig különféle műszaki, mérnöki vagy tanári képesítéssel rendelkeznek. A szóban forgó alkotók többsége azonban a nyolcvanas években elnyerte az Alap tagságot. Magyarán: hivatásos művész lett. Ennek ellenére a szegedi generációk történetében nem volt még példa arra, hogy egy alkotói nemzedék zöme az autodidakták soraiból kerüljön ki. Az utóbbi évtizedek hazai képzőművészetében viszont közel sem ismeretlen ez a jelenség. És itt mindenekelőtt a szentendrei Vajda Lajos Stúdió amatör indíttatású tagjaira gondolok (pl.: Ef. Zámbó István, Wahorn András, Bukta Imre). Akik a maguk profán és banális szürrealizmusával azért mégiscsak hozzájárultak a hetvenes, nyolcvanas évek kissé megfáradt hazai