Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1992 (Szeged, 1993)

NÉPRAJZ - Szűcs Judit: Az iparosság Csongrád mezőváros társadalmában

Erdei Ferenc az iparost a két világháború társadalmában elhelyezve a modem polgári társadalomnak az úri középosztály alatt és a parasztság fölött lévő átmeneti rétegnek nevezi, nem tartja egyértelmű' társadalmi minőség képviselőjének.

3 Kikből lettek iparosok? Elsősorban ugyanazon foglalkozási ág képviselőinek gyermekeiből, akik belenőttek az ipar gyakorlásába, hasznosíthatták az apjuktól hallottakat, a műhelyében látottakat. Tehették ezt már akkor is, ha nem azonos ipar művelői lettek. Kisföldű parasztok fiainál általánosabb még az ipar tanulása, hiszen nem köti őket a saját föld művelése. És egy részük az elemi és a polgári iskolában is kapott erre bíztatást. Középparaszt fiai is kiléphettek ipar tanulásával a földművesek világából. (Ezek a középparaszt fiak egy része elaprózódott vagyonú nagygazdák unokái.) Ez a kilépés történhetett a fiú saját választásaként és bekövetkezhetett szülői bíztatásra. Ez az egyik társadalmi rétegből történő kilépés és másikba átlépés a családfővel, testvérekkel folytatott harc közben valósult meg. (Harc, vita folyt az örökség vagy a családtagoknak ingyenmunka végzése miatt.) A kor színvonalán az iparnak a paraszti gazdaságba szervesebb beépülését jelentette, ha valamelyik fiú már nem kovács vagy bognár lett, hanem gépész, miközben a család egy cséplőgépet is meg tudott venni, esetleg műhelyt is tudott nyitni. Kevés példa van rá, de a korra, a cséplőgépek terjedésére jehemző választás. A tárgyalt foglalkozási csoport elhelyezkedéséről is vannak adatok. Az ipari keresők, mind az önállóak, mind a segéderők többsége a II. kerületben, a város központjában helyezkedett el. Nemcsak hogy itt álltak a műhelyek, hanem az újabb iparosok, tanoncok és segédek is itt kellett, hogy lakjanak, tehát elsősorban a városnak ezen a részén (tulajdonosként vagy lakóként) élő földművesek és iparosok gyermekeiből lettek a foglalkozási ág újabb képviselői. Nézzük meg az iparosok képzettségének kérdését! (Értve alatta a tanonciskolán túli tanulás lehetőségét és figyelembe véve, hogy az ipart tanulók polgárit vagy 3-4 gimnáziumi osztályt végeztek.) Mezővárosi és nagyközségi lét határán lévő település önmagában nem tud színvonalasan dolgozó mestereket, de még segédeket sem „kitermelni." A céhekhez kötött működés idején a vándorlás kötelező, a mesterré válás teltétele volt. A 20. századi Csongrádon a segédek nagy száma (például a szabóknál), a mester vetélytárstól való félelme vagy szakmai igénytelensége vezette rá a segédeket, hogy elmenjenek „vidékre", nagyobb városok műhelyeibe vagy gyárba dolgozni. így gyarapították tudásukat és tudták letenni a mestervizsgát, utána esetleg műhelyt alapítani. „Vidéken" nagyvárosban vagy polgárokat kiszolgáló üdülőfaluban, Nagymaroson tanult, képzelt iparos polgári tartást szerzett és tartott meg napjainkig. Egy-egy ipar képviselője vidékről esetleg családostól és valamennyi tőkével mesterként piacot keresve eljött műhelyt nyitni ebbe a városba. (Ilyen volt például a szitás és az egyik fazekas a két világháború között.)

4