Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1992 (Szeged, 1993)

NÉPRAJZ - Szűcs Judit: Az iparosság Csongrád mezőváros társadalmában

A statisztika az önálló iparosok számának növekedését mutatja. Ez új műhelyek, üzletek és boltok nyitását jelentette. 1900-ban 375, 1910-ben 495, 1930-ban 633 önálló iparos volt. Hogyan tettek szert műhelyre a mesterek és más ipart váltók? Műhely vagy bolt állításához tőke kellett. Egyik esetben a berendezés, másik esetben a nyersanyag került többe. Az iparos átvehette apja vagy benősülve mestere műhelyét, de ez nem okozott számbeli növekedést. Családja, szülei segítették hozzá, de álhthatták a gazdalány feleség hozományából. E két utóbbi esetben eladott föld vagy szőlő árából vették. Az így állított műhely már számbeli növekedést jelentett. Előfordult, hogy valaki öreglegényként saját keresetéből takarékoskodva jutott el az önállósodásig. Hogyan viszonyult az iparosság a földhöz és a parasztsághoz a tárgyalt időszakban? A rendi társadalom nyomait őrző, lassan és ellentmondásosan modernizálódó magyar gazdaságban és társadalomban az iparosság a 20. században is tartja, kénytelen tartani kapcsolatát a földdel. Ennek több oka volt. Előfordult, hogy gazdálkodó családból „érkezve" a család tagjaként besegített a földművelésbe, állattartásba. (Hentesnek nyersanyagot is biztosított a családi gazdaság.) De ennél gyakoribb és jelentősebb ok, hogy az év egy részében működtethető iparhoz kiegészítést jelentett, illetve az idős, iparát már nem gyakorló mester megélhetését biztosította. Bizonyos iparok jellegüknél fogva, egész éves elfoglaltságot és nagy fizikai igénybvevételt jelentettek. Ilyenek voltak például a kovács, a molnár és a pék mestersége. Ok gazdálkodóval, a „kuncsaftjukkal" műveltették a földet. Milyen volt a kapcsolattartás (és „közlekedés") az iparosok és más társadalmi rétegek között, elsősorban a parasztsággal? Legközvetlenebb a kapcsolat a gazdaságot kiszolgáló kovácssaL bognárral és szíjgyártóval. A gépesítés hánt érdeklőldő gazda gépésszel és műszerésszel barátkozott A molnárokkal és a hentesekkel is egymást éltették. A viseleti iparok képviselőivel, csizmadiával, szűccsel, szabóval is folyamatos lehetett a kapcsolat, főként ha nagy volt a család. Ahogy mondták „éves" kovácsa, bognárja, szabója, borbélya, ahol több eladó lány volt, ott éves varrója is volt a gazdának, vagyis évről-évre foglalkoztatta, terményben fizette a neki dolgozókat. Egy-egy iparág esetében kialakult hogy melyik iparos melyik rétegnek dolgozott De ügyes kereskedő mindenkit szívesen kiszolgált. A találkozások, a társasélet helyévé váltak olyan műhelyek, kisüzemek, ahol sokáig kellett várakozni, ilyenek voltak a malmok (bár a nagy gőzmalmok már kevésbé), a borbély, esetleg a kovács műhelye, a piac és újabban a pékség is. De összejöttek paraszti társasmunkán a városban, például kukoricaíösztáskor is. A parasztember meghívta, pontosabban meghívhatta iparosát csépléskor ebédre, családostul lakodalomba, vasárnap a tanyára, találkozhattak a kocsmában, vendéglőben, a fiatalok együtt szórakozhattak egymás báljaiban.