Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1992 (Szeged, 1993)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Marosvári Attila: Gróf Klebelsberg Kunóné Botka Sarolta emlékirata

inkább elnehezülő kézzel írt eredeti változat a Szeged-Csanádi püspökség levéltárában. E kézirat ma már hozzáférhető fontos forrás, számos, eddig nem ismert ecsetvonás a század egyik meghatározó kultúrpolitikusának arcképéhez, de talán még több a Klebelsberg mellett háttérben maradó, ám az államférfi számára rnindenkor megnyugvást nyújtó otthont teremtő Botka Sarolta portréjához. Ha a hetvenes évek végétől egyre nagyobb számban megjelenő memoárirodalmon végigtekintünk, azonnal szembetűnik: rendhagyó visszaemlékezés Botka Saroltáé. Míg a szerzők többnyire - a memoárírás tematikájának megfelelően szinte kivétel nélkül a maguk életútját állítják hol objektívebb, hol elfogódottabb megvilágításban munkájuk középpontjába, Botka Sarolta saját személyével kapcsolatban csak a legszükségesebbekre szorítkozik. Szinte elbújni szeretne, s csak annyit elárulni magáról, amennyi föltétlenül muszáj ahhoz, hogy beszélhessen arról, akiről mindent el szeretne mondani: a rég halott férjéről. „Nem akarok mást - írja visszaemlékezése előszavában -, mint néhány mozaikdarabot összerakni, emlékeket megőrizni, megmutatni, milyen volt magánéletében, otthonában, hogy a mai rohanó időkben megóvjam a feledéstől, mert befelé élő kedélyvilágát kívülálló ahg ismerhette." Munkáját mindvégig e cél vezérli. Keresi az emlékeket, hogy a saját szemszögéből a legpontosabb, legárnyaltabb képet tudja nyújtani Klebelsbergről a magánemberről, a férjről majd amikor már teheti és a méltatlan vádaskodások miatt szükségét érzi, a Szegedi Egyetemi Könyvtár könyveit bújva keresi, az idézeteket, hogy mostmár a lehető legteljesebb, leghitelesebb portrét adja Klebelsbergről a kultúrpolitikusról, a miniszterről. A maga visszafogott szavaival a személyes emlékek és a hol Klebelsbergtől vett idézetek, hol a róla írt emlékbeszédek, méltatások kiragadott részleteinek fölhasználásával olyan teljességre törekvő képet próbált rajzolni férjéről, mellyel nemcsak saját magának akart bátorítást adni a reménytelenség esztendeiben, de talán halk vétót is kívánt emelni a klebelsbergi életművet egyértelműen elítélő akkori hivatalos állásponttal szemben. Talán nem véletlen, hogy a Szegedi Egyetemi Könyvtárat kereste meg visszaemlékezése elhelyezése érdekében, hiszen a könyvtár a megírt tudás megőrzése révén nem más, mint maga a nyilvánosság. S Botka Sarolta nem tehetett mást, mint a könyvtárban őrzött tucatnyi Klebelsberg-kötet mellé oda kívánta tenni saját emlékekbe sűrített értékelését. Emlékművet akart állítani férjének, a lerombolt valódi helyett immáron szavakból: emlékekből és idézetekből, a hazugság éveioen az igazság hitével, azzal a tudattal, hogy egyszer be fog igazolódni, amit Klebelsberg tett, azt nem önmagáért, hanem nemzete fölemelkedéséért tette. Olyan emlékművet akart fölépíteni, amely a nevét sem hallott fiatalok számára meg tudja mutatni, ki is volt és mit is vitt véghez Klebelsberg. Talán nem véletlen, hogy visszaemlékezése végén Kunszeri Gyula „Ledöntött szobrok" című versén keresztül férje egykor valóságos emlékmüvét idézte meg. „Hiszek őbenne, s a költők megérzésében is" - írta, majd Kunszeri verse kapcsán a költő hozzá írt levelét citálta: „Hadd reméljem, hogy a szobor sorsa az én még nem zárult