Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1991 (Szeged, 1992)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Szuromi Pál: Metamorfózisok. Vinkler László rajzművészetéről

Az első határozott elmozdulást voltaképpen az automatikus alkotói módszerek megjelenésében fedezhetjük fel. Más szóval: az absztrakt expresszionizmus felvállalásában. Ezzel a szegedi művész ugyanarra a szellemi pályára került, mint amelyen az egyetemes kortárs festészet élenjáró alkotói haladtak (Pollock, Kline, Kooning). Vinkler tehát utat nyitott az ösztön- és anyagszerű tartalmak szabadabb áramlásának, amivel a formalazítás legvégső fázisáig jutott el. E szellemi kitörés eredményeiről virtuóz és kitűnő tusöntvények tanúskodnak, nem is beszélve néhány kiemelkedő zománc- és olajképről (pl.: Természeti formák, Enyészet, Kulmináció, Hirosima). Korniss Dezső kapcsán találóan írta Hegyi Lóránd az ilyenféle kifejezési formáról, hogy ezek mindegyike: "... megrendítő vallomás a magányról, a teljes egyedüllétbe zuhant ember kitárulkozásáról az univerzum végtelensége felé" (Hegyi Lóránd: Korniss Dezső, Km. Kiadó, Bp. 1982., 109-110.1.) Persze Vinkler László most sem maradt meg hosszabb távon a spontánabb, ösztönösebb tolmácsolás mellett. Inkább úgy tett, ahogy ezt munkásságáról maga is megírta: nálam "... a fantasztikus átmegy az értelmesbe, a kaotikus a rendezettbe" (Pál József: Akropoliszi pillanatok, Kortárs, 1988. 2. sz., 271-272. 1.). Ami konkrétan azt jelentette: a tasisztikus munkák mellett és után sorra-rendre monotípiákat és figurális tusrajzokat készített. Bár az előző munkákban ott kísértette még a gesztusés ösztönszerű formaadás, noha ezzel párhuzamosan a természeteivűbb, életszerűbb motívumoknak is helyt adott (pl. Oidipusz, Kora tavasz). Voltaképpen ezt tekinthetjük a művészi elmozdulás második lépcsőfokának. A koncentráltabb, racionálisabb magatartás tetőzését ellenben az egy vonallal húzott tusrajzokban találhatjuk meg. E grafikai forma mindenesetre mennyiségileg és minőségileg is kiugró helyet kapott az alkotó metamorphozi saiban. Igaz, a Prokrusztész doktor anatómiája és a Húsra várók című művek a kontrasztos, festői előadasd munkák közül valók. Mégis kiemelem e grafikákat, mert világszemléleti kulcsot adhatnak a további lapok értelmezéséhez. Lényegében kiderül itt: főként egyén és közösség viszonya foglalkoztatta az alkotót. Ám e teátrális szituációkban a kollektívák valahogy elvesztik józan, méltóságos karakterüket. Jóllehet először csak passzív szemlélői a kínzásoknak, kegyetlenkedéseknek, de a következőben már kimondottan a hús- és vérszagra gyűlnek össze. Akár az állatok. Már ennyiből is kiderül: Vinklernél a klasszikus téma adaptálása ironikus és aktuális erkölcsi ítélkezéssé változott át. S ezzel együtt az emberi sors, az emberi történelem felfogása is tragikomikus, már-már alantas színezetet nyert. Szó sincs már itt békés, idillikusabb harmóniákról: inkább