Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1986. (Szeged, 1987)

MŰVÉSZET- ÉS IPARMŰVÉSZET-TÖRTÉNET - Szuromi Pál: Átváltozások, Gulácsy Lajos iróniája

alakja, mint Victor Hugo Nevető embere vagy a hoffmani mesékből kioontható rajzi látomás. Ezzel azonban az irodalmi motivációkat korántsem akarom túlértékelni. Azt viszont feltétlenül hangsúlyoznám: Gulácsy szellemi kötődéseiben egyfajta világszemléleti logika érvényesül. És itt a kultúrtörténet manierista, romantikus vonulatára gondolok, amelyben a szkeptikus magatartásnak, az érzelmi szélsőségeknek éppúgy jelentős szerep jutott, mint a bizarr, ironikus kifejezésnek. Gulácsy parabolikus látása tehát lényegében ebből az érzelmi, gondolati tendenciából töltekezett. Azt is mondhatnám: az alkotó pontosan ráérzett azokra a történelmi, kortársi példákra, amikben borongós, rajongó és játékos egyénisége önigazolást, megfelelést nyerhetett. Persze csínján kell bánni az efféle lélektani magyarázatokkal. Annál inkább, mivel Gulácsy szélsőséges személyisége csupán lehetőséget kínált az ironikus, parabolikus látásra. Nem pedig biztosítékot. Hogy mennyire így van ez, elég itt Mednyánszkyra hivatkozni. Aki ugyancsak ellentétekkel teli művész: mindemellett a szatirikus, humoros véna sem hiányzott belőle. A naplójából tudjuk: valahogy úgy játszott a maga köré gyűjtött szegény emberekkel, mint macska az egérrel. Magát a társaságot is akváriumnak nevezte. Munkásságában azonban jóformán nyoma sincs az ironikus, komikus mozzanatoknak. Vagyis Gulácsy esetében hangsúlyos szerepük van a szellemi inspirációknak, amelyek egyszerre igazolják és alakítják is egyéniségét. Itt van például a bolond és a bohóc figurája, amiket lépten-nyomon megidézett vásznain. Mi több: legtöbbször ő maga formálta meg e pozitúrákat. Tudjuk: a századforduló körüli európai művészet kedvelt témái közé tartoztak e motívumok. Amelyek kiváló alkalmat adtak a társadalom peremén élő emberek tragikomikus helyzetének megmutatásá-